Tökéletes reggel

Poppy és Dan hét éve voltak házasok. Kislányaik, Elza és Roberta három és öt évesek voltak. Poppy minden reggel fél hatkor kelt, hogy elvégezzen öt tornagyakorlatot és megigya a reggeli kávéját, ami nélkül csak vonszolta magát egész nap. Dan rendszerint fél hétkor kelt és akkor keltette fel a lányokat is. Poppy minden reggel igyekezett hatékony lenni. Egyszerre forralta a reggelihez való teavizet, miközben a fogát mosta és kikészítette a lányok aznapi ruháit. Egyszer, csak egyszer az életben szeretett volna időben elindulni, hogy ne kelljen idegeskednie a dugóban az óvodáig és utána a munkahelyéig. 

A férje sokszor mondta neki, hogy semmi probléma nem lesz abból, ha egyszer-egyszer tíz perccel később érnek az óvodába vagy a munkahelyre, de Poppy ettől mindig nagyon ingerült lett. Gyűlölt késni. Inkább fél órával előbb ért oda mindenhová, csak nehogy elkéssen. Az elmúlt három évben Dan már inkább befogta a száját és igyekezett előre kitalálni, hogy hol tud Poppy keze alá dolgozni. 

A mai reggel sem indult másként. Fél hétkor a teafőző sikított, a reggeli pedig tálalva volt. Elza csivitelve érkezett a konyhába a nyuszis pizsamájában, Roberta viszont úgy közlekedett, mint egy alvajáró. Nyűgös volt, fáradt és húzta a száját a szalámis szendvicsre, amit a tányérján talált. Dan látta, hogy Poppy kezd ideges lenni, mert amikorra végezniük kellett volna a reggelivel, még mindig csak ott tartottak, hogy Roberta válogatott, hogy mit lenne hajlandó megenni. 

Negyedórával később Elza már kabátban ácsorgott a bejárati ajtó előtt, amikor Poppy Robertával küzdött, hogy felvegye a zokniját. Dan eközben gyorsan elpakolta a reggeli maradványait, a tányérokat a mosogatógépbe, a maradékokat a hűtőbe. Hallotta, ahogy Elza egyre nyűgösebben nyafog, Poppy pedig egyre pattogósabban válaszolgat neki. Sóhajtott egy nagyot és bement a gyerekszobába. Megfogta a felesége vállát és a fejével intett neki, hogy menjen inkább készülődni. Poppy hálásan kimenekült a szobából, amit betöltött az idegességtől vibráló energia. 

Újabb negyed óra múlva már az autóban ültek. Dan vezetett, Poopy az anyósülésen számolgatta, hogy mennyi esélyük van időben beérni az óvodába, azután a munkahelyükre, a lányok pedig teli torokból énekeltek a hátsó ülésen. Roberta nyűgössége eltűnt valahol a bejárati ajtó és az autó között félúton. Poppy ugyan úgy érezte, hogy ez a reggel is felkerül a sikertelen reggelek listájára, hiszen a hatékonytól távol állt, de legalább nagyjából sikerült időben bekászálódniuk a kocsiba és elindulni. Mivel egy kertes, külvárosi helyen laktak, huszonöt-harminc kilómétert kellett megtenniük az autópályán, hogy a városba érjenek. Poppy már éppen örült, hogy végül mégiscsak sikerül időben odaérniük mindenhová, amikor hirtelen beállt a forgalom. Hatalmas dugó keletkezett. Az autópálya felett lévő digitális kijelző szerint útfelújításba kezdtek, így a forgalom az eredeti négy sáv helyett csak kettőn haladhatott. Ahogy Poppy végignézett a féklámpák hosszú, tömött során a gyomra összeszorult, a szíve a torkában dobogott és minden izma görcsbe rándult. 

– El fogunk késni – mondta riadtan. 

Dan megfogta a kezét és megszorította. 

– Ne aggódj, csak itt van dugó. Pár száz méter és feloszlik majd. 

A következő percek egyre növekvő feszültségben teltek. Poppy izgett-mozgott az ülésén és minden második másodpercben az autó órájára pillantott, majd fejben gyorsan végigszámolta mennyi idő innen az óvoda, majd az ő munkahelye és Dané. 

A kétségbeesése egyre nőtt, ahogy a sor alig haladt percenként száz métert. 

– Egyáltalán nem haladunk – nyögte ki, most már alig hallhatóan. 

Dan felsóhajtott. 

– Még bőven van időnk! Ha pedig késnénk, betelefonálunk az óvodába és a munkahelyre. Mindenki tudni fogja, hogy elkezdődött az útfelújítás és emiatt nagy a dugó. Nem lesz gond!

Poppy nem tudta mi idegesíti jobban, a késés vagy az, hogy Dan ennyire nyugodt maradt. Hirtelen felcsattant.

– Nem késhetünk el! Egyszerűen nem, nem érted? 

– De értem, hogy nem szeretnél késni és hidd el én sem, de az idegeskedéssel nem megyünk semmire. 

– Persze, neked könnyű! Te vagy a főnök bent a cégnél, senkit nem érdekel, ha elkésel. Nekem van főnököm és utálja a későket. 

– Az elmúlt egy évben sosem késtél el. Egy főnök sem borulhat ki, ha valaki évente egyszer elkésik. Egyszerűen van ilyen és kész. Épp eleget dolgozol. 

Poppy dühösen fújtatott egyet. Úgy érezte, nem értik meg. Egyáltalán nem. Ilyenkor nagyon haragudott Danre. Neki a késés egyszerűen egy megengedhetetlen dolog volt, és hiába tudta ésszel, hogy egyszer-egyszer elkésni nem a világ vége, a teste, a szíve mégis mást mondott. Az idegrendszere pattanásig feszült és már csak arra koncentrált, hogy ne öntse ki a mérgét a családra, főleg ne a gyerekekre. 

A következő tizenöt kilómétert hol araszolva, hol kissé gyorsabban haladva tették meg. Hét kilóméter után világos volt, hogy nem érnek be időben az óvodába, így Poppy betelefonált, hogy késnek. Az óvónők, úgy tűnt, nem bánják a dolgot, így Poppy is megnyugodott kissé. 

Azonban ekkor újabb csapás jött. A maradék két sávból az egyikben, pont a város határán, összekoccant két autó. Ettől még jobban lelassultak és Poppy most már nem tudta türtőztetni magát. Mintha minden összeesküdött volna ellene. Szidni kezdte a forgalmat, azokat, akik felújították az utat, a körülöttük lévő autókban ülő vezetőket, akik ahelyett, hogy vezettek volna, a nyakukat tekergették, hátha látnak valamit a balesetből. 

Ettől aztán a kocsi megint megtelt feszültséggel, a lányok már nem énekeltek, inkább megpróbálták átvészelni az elkerülhetetlennek látszó vulkánkitörést. Dan is csendben volt, mert tudta, hogy minden szó csak olaj lenne a tűzre. 

Poppy már folyamatosan az autó óráját nézte és egyre cifrábbakat, bár szerencsére még gyerek-kompatibiliseket, káromkodott.  

Az autók szinte teljesen megálltak. Most már csak egy-két métert haladtak percenként. Világos volt, hogy sem Poppynak, sem Dannek nincs esélye beérni az irodába fél tíz előtt. Mindketten telefonáltak. Dan könnyen megúszta a dolgot, hiszen csak Ronnak, a titkárának kellett szólnia, hogy tegyen át egy belső megbeszélést későbbre, Poppy azonban idegesen hívta fel a főnökét. 

Miután letették a telefont Poppy azt mondta Dannek, érzi, hogy gond lesz, ha beér. Dan tudta, hogy Poppy főnöke nem egyszerű ember, de azért az, hogy a felesége egyszer elkésik a munkából, még nem ok semmilyen komoly retorzióra. 

Poppy vibrálása azonban nem maradt abba. A lányok egyre hisztisebbek lettek a feszültségtől. 

Roberta egyszer csak közölte, hogy pisilnie kell. Poppy ingerülten rászólt:

– Mondtam, hogy menj el pisilni mielőtt elindulunk! Ha elmentél volna, most nem lenne ez a cirkusz. 

Dan közbeszólt. 

– Öt percet kibírsz még? Ott elől van egy benzinkút, ott meg tudunk állni. 

Roberta sértődötten bólintott, Poppy pedig egy nagyot sóhajtott. Fél tízre sem érnek be. 

A benzinkúton elment Robertával a mosdóba. Mindketten feszültek és dühösek voltak. Poppy azért, mert így további tíz percet fog késni, Roberta pedig azért, mert az anyja rászólt. Az óvoda ajtajában Roberta nem volt hajlandó kiszállni a kocsiból, ettől aztán Poppy olyan ideges lett, hogy rákiabált a kislányra. 

– Nem hiszem el, hogy mindig miattad késünk el. Ha ma reggel nem húztad volna az időt az öltözködéssel, akkor időben odaértünk volna mindenhová! Így mindenki késik miattad!

Roberta szeméből könnyek csordultak ki, Elza is értetlenül állt mellette.

Dan megfogta a két kislány kezét és bevitte őket az óvodába. 

Miközben levette róluk a kabátot és átöltöztette őket játszóruhába, átölelte őket. 

– Édesanyátok ma nagyon ideges. Ne haragudjatok rá! Van, amikor a felnőtteknek egy kicsit sok a felelősség és a nyomás és ilyenkor nem mindig igazságosak. Ettől még nagyon szeret mindkettőtöket. Délután jön majd értetek, ahogy szokott, rendben? 

A lányok bólintottak és bár Roberta arcán még mindig ott voltak a könnyek, a szeméből megkönnyebbülés áradt, ami megnyugtatta Dant. 

Kiment az autóhoz, ahol a felesége az anyósülésen zokogott. 

Beült mellé és átölelte. 

Egy darabig csendben ültek, amíg Poppy meg nem nyugodott annyira, hogy beszélni tudjon. 

– Nagyon kiborultak tőlem? – kérdezte a férjét. 

– Elmondtam nekik, hogy a felnőtteken nagy a nyomás és időnként ettől feszültek lesznek. Minden rendben lesz velük. 

– Sajnálom, egyszerűen nem bírom, ha elkésünk. 

– Tudom, de ez most már egy kicsit túlzás. Főleg, hogy szinte sosem késünk sehonnan – válaszolta a férje. 

Poppy bólintott. 

– Tudom, de az egész testem befeszül ilyenkor, az idegeim táncot járnak és valami elviselhetetlen rettegés lesz urrá rajtam. Nem tudom, miért. Én is érzem, hogy ez túlzott reakció, de nem tudok vele mit kezdeni. 

Dan elindította az autót és elvitte Poppyt a munkahelyére. 

Délután Poppy háromra ment a gyerekekért, és elvitte őket a tengerpartra. Szerencsére sütött a nap és nem fújt a szél sem, így sokáig élvezhették a nyugalmat. A lányok kagylókat és csigákat gyűjtöttek. Úgy tervezték, hogy otthon megint képkeretekbe ragasztják őket, ahogy szokták és így meglesznek az újabb tengeri képek a gyűjteményükbe. Végül úgy döntöttek, hogy a képeket elviszik majd vasárnap a nagyinak. 

Jól telt a délután, Dan hatra jött értük a partra és elmentek együtt vacsorázni a kedvenc pizzázójukba. A férfi látta, hogy a felesége és a lányok között szent a béke, és ennek nagyon örült. 

Este Poppy beszélgetett még Robertával egy kicsit, miután Elza elaludt. Bocsánatot kért a kislánytól, amiért ráförmedt és olvasott neki egy esti mesét. Roberta megnyugodva szenderült álomba, Poppy pedig elment zuhanyozni. 

Miközben ott állt a zubogó víz alatt hirtelen képek ugrottak be neki. Egészen kicsi lehetett még, mert a felnőttekből csak a térdüket látta. 

Az anyja felkapta az ágyból hajnalban, ráhúzott valami kabátféleséget és rohant vele a kocsihoz. Az apja már bent ült és megpróbálta az ablaktörlővel lesöpörni a havat a szélvédőről. Az ablaktörlő küszködött az ablakra fagyott jéggel, az apja dühösen káromkodott, de látszott, hogy nincs most idő levakarni a jeget. Poppy megijedt és hirtelen sírni kezdett, hogy ott maradt az ágyában a kedvenc macija, de a szülei mintha meg sem hallották volna. Egyre hangosabban zokogott, annyira hangosan, hogy az anyja egyszercsak felcsattant: 

– Visszamegyek azért az idióta maciért, mert ezt nem lehet kibírni – azzal kivágta a kocsiajtót, felszaladt a lépcsőn, kinyitotta a kaput, kettesével szedte a lépcsőket a harmadik emeletre, előkotorta a kulcsát és berontott a maciért. Öt perc alatt megint az autónál volt. Odaadta Poppynak a macit és ingerülten kiabált. 

– Induljunk már, el fogunk késni! – Poppy gyomra megint ugyanúgy görcsbe rándult, mint aznap reggel, amikor rájött a dugóban, hogy menthetetlenül elkésnek. A szíve hevesen vert, a torka elszorult.

A képek tovább peregtek a szeme előtt. Az autó, ahogy a hóesésben robog a városon át, az anyja, ahogy zokog, az apja ahogy próbálja csitítani a feleségét és ő a hátsó ülésen, az ijedtségtől visszafojtott lélegzettel. Semmit nem értett az egészből. Nem értette, miért kellett hajnalban felkelni, miért nem hagyták felöltözni, miért dühös az anyja, hogy vissza kellett menni a maciért, amikor tudja, milyen fontos neki és azt sem értette, miért nem szabad elkésniük és hová mennek egyáltalán.

Húsz perc múlva az apja leparkolta az autót a nagyszülei háza előtt. Egy villogó “dobozautó” állt előttük. Az anyja feltépte a kocsiajtót és kiugrott az autóból otthagyva őt és az apját. Poppy apja kiszedte a kislányt a gyerekülésből és bevitte a házba. Ahogy beléptek, hangos zokogást hallottak, az anyja sírt. Poppy a másik szobából idegenek hangját hallotta. Nem értette a helyzetet, de nagyon meg volt ijedve. 

Az apja letette őt a földre, majd odament az anyjához, aki a nagyanyja karjában zokogott és átölelte. 

– Elkéstünk – szipogta az anyja. 

– Három perce halt meg – mondta Poppy nagyanyja. – Már nem tudtak segíteni rajta.  

Dan ekkor lépett a fürdőbe és meglátta a feleségét, ahogy a vízsugár alatt zokog. Kinyitotta a zuhanykabin ajtaját, elzárta a vizet és betakarta Poppyt egy hatalmas fürdőlepedővel. A nő megállíthatatlanul sírt, Dan csendben kivárta, amíg megnyugszik. 

– Rájöttem, miért rettegek attól, hogy elkések. Amikor a nagyapám meghalt, elkéstünk. 

Poppy belebújt Dan karjába és csendesen sírdogált tovább. Tíz perccel később Dan betámogatta az ágyba és Poppy azonnal elaludt. 

Másnap reggel hiába csörgött az óra fél hatkor, Poppy lenyomta és a férjéhez bújt. A lányoknak ketchupból szemet és szájat rajzolt a sajtos szendvicsre és az sem érdekelte, hogy Roberta a lufis pólóját akarta felvenni a kikészített csibés helyett. Még soha nem volt ilyen nyugodt és vidám reggelük. És még el sem késtek…

Ha tetszett a novella, olvass bele regényeimbe, A Játékmesterbe, A nő, aki jobban szerette a kutyáját, mint az embereket-be vagy a nemrég megjelent A Tükörkészítőbe is! Nem fognak csalódást okozni!

FRISSÍTÉS: A könyveket mostantól az Eszkuláp Állatvédő Egyesülettől lehet megrendelni min. 3000 Ft adomány fejében, amelyből a teljes befolyó összeg az egyesület munkáját támogatja.