A kővé vált gyermek

Valami húzott magához, valami ellenállhatatlan erő. Lebegtem, béke volt és felfoghatatlanul boldog voltam, amikor elkezdődött az egész. Egyedül voltam, de mindennel együtt. Békés, relaxált és határtalan. 

Először nem tudtam mi történik, még vicces is volt, hogy már nem lebegek, hanem repülök. Gyorsan, szélsebesen. Azután közelebb értem, még most sem láttam mihez, csak éreztem, hogy közelítek valami felé. És akkor, elkezdtem tömörülni, már lassabban repültem, nehézkessé váltam, de közben teljesen tehetetlen voltam. Mintha egy hatalmas, tömör gumigömböt betettek volna egy miniatűr présgépbe, ami kegyetlenül összenyomja. Tiltakoztam, nem akartam az egészet. A békéből hirtelen harc lett. Vissza akartam menni. Vissza az egységbe. Ha tudtam volna, minden tagommal, a teljes testemmel belekapaszkodtam volna a mindenségbe, hogy ott maradhassak, de nem tudtam. Nem volt mivel. Azután végleg belepréselődtem egy apró sejtbe, vagy talán kettőbe. Iszonyú érzés volt. Hányingerem volt és zokogtam. Határaim lettek, elnehezültem és vége lett a békének is. Csend volt. Még szinte semmit sem éreztem a kétségbeesésen kívül, mert nem is volt mivel érezni. Határaim lettek, de szerveim még nem voltak. Se kezem, hogy tapinthassak, se fülem, hogy hallhassak, se szemem, hogy lássak vagy nyelvem, hogy érezzek valamit. Csak a lelkem sajgott, mint egy csapdába esett állat, ami hosszú-hosszú évekig elkerülte, hogy elkapják. Már nem volt visszaút. 

Csend volt. A test amibe belepréselődtem nőni kezdett. Idővel egy kicsit tágasabb otthonául szolgált a fájó léleknek. Bár napról-napra nőtt valamennyit, tudtam, hogy akármennyit is növekszik, sosem lehet akkora, hogy kényelmesen kinyújtózhassak benne. 

Azután egyszer csak hangokat hallottam. Ütemes dörömbölést. Erőset. És egy gyengébbet is. Kezdtem megszokni az új életemet. Most is lebegtem, de itt már érzékeltem a testem határait és az azt körülvevő valaminek a határait is. A folyadék, amiben lebegtem kellemes közeg volt, időről időre ittam belőle egy keveset. Mozogni még nem tudtam, tehetetlenül forgolódtam csak a gravitációnak kiszolgáltatva. Furcsa érzés volt. És akkor meghallottam még egy hangot. Egy gyenge, az enyémhez hasonló ütemet. Nem láttam, de érzékeltem, hogy valaki van még itt rajtam kívül. Ez egészen megzavart. Hiába próbáltam kideríteni, hogy honnan jön a hang. Forogni nem tudtam, látni sem láttam semmit. Csak hallgattam a hangokat. 

Tadam……tadam……tadam - hangzott az erősebb, amire két gyorsabb, gyengébb tadam..tadam..tadam volt a válasz. Pár nap alatt hozzászoktam az új helyzethez. Megéreztem, hogy akárki is az új jövevény, nem kell tőle tartanom. Biztos voltam benne, hogy egy csapatban játszunk, bár arról fogalmam sem volt, hogy hogyan fogunk elférni ezen az amúgy is szűkös helyen. Teltek a napok a félhomályban, csendesen, monotonon. Tadam…..tadam…..tadam, tadam..tadam..tadam, tadam..tadam..tadam..

Egyre több dolgot érzékeltem magam körül. Már fényeket és árnyékot is láttam, persze csak halványan a folyadékon és a falon keresztül, ami a “nagy zajostól” elválasztott. Örültem neki, hogy békében lehetek idebent. Egyre több hangot hallottam, de utáltam a zajt. Azt szerettem, amikor csak az ütemes dobogásokat hallgathattam. Már megszoktam a másik lény jelenlétét is. Biztonsággal töltött el, hogy itt van mellettem. Éreztem, amikor mocorog, mert a hullámok elértek hozzám. Ő kíváncsi volt. Érdekelte a “nagy zajos”, mert amikor zajt hallottunk odakintről, akkor igyekezett arrafelé fordulni. Én inkább elfordultam az egésztől. 

Így lebegtünk ketten, amikor kintről sok fény áradt, akkor elmosódva érzékeltem a körvonalait is.  Furcsa, babszem szerű alakja volt és mókásan tehetetlenül lebegett egy zsinóron. Ez a látvány mindig felvidította az egyhangú napokat. Egyik nap, amikor éppen megint a zaj felé igyekezett úgy fordult, hogy szembe kerültünk. Éteri pillanat volt. Tudtam, hogy ő is tudja, hogy én is itt vagyok. Már nem csak én figyeltem őt. Kapcsolódtunk. Most először. Olyan békét és boldogságot éreztem, mint azelőtt. Itt voltunk együtt a nagy buborékban, egyek voltunk. Minden tapasztalatunk, érzésünk ugyanaz volt. Még a szívdobbanásunk is. Újra boldog voltam! 

Egy kis idő múlva mocorogni kezdtünk. Egymás felé úsztunk, azután el egymástól. Mintha egy test és egy lélek lettünk volna, éreztük a másik minden rezdülését. Végtelen egységben voltunk. Bár kicsiben, határok között, de átéltem ugyanazt az érzést, mint azelőtt. Csodálatos volt. A test, amibe belekeveredtünk még használhatatlan volt, csak a legkisebb mozgásokra volt képes, de így is játszottunk valahogy. Boldog hetek voltak. Azt hittem, mindig így lesz. Növekszünk egymás mellett, egyre több mindent tudunk majd csinálni és akármi is történik, mindig együtt leszünk majd. 

Egy nap azt éreztem, hogy lassabban mozog. Nem volt kedve játszani. A zaj sem érdekelte. Odaküzdöttem magam mellé. Szorosan. Próbáltam játékosan meglökni, de elfordult tőlem. Tovább piszkáltam, hogy felkeltsem az érdeklődését. Még jobban begubózott. Amikor megunta, hogy nem hagyom békén, lassan felém fordult. A szemeiben kétsegbeesést láttam. Nyilvánvaló volt, hogy valami baj van, de nem tudta, hogy mi. Odabújtam hozzá, hogy segítsek. Együtt lebegtük végig a napot, szinte mozdulatlanul. Elviseltem a ‘nagy zajost’ is egészen közelről, mert ő a fal mellett szeretett lenni. Estére még szomorúbb lett, már csak ritkán mozdult meg. Elnyomott az álom, de így sem tágítottam mellőle. Amikor felébredtem, még sötét volt. A koromfeketeségben is érzékeltem, hogy engem néz. Tudtam, hogy valami más, de nem tudtam, hogy mi. Percekig feszülten figyeltem, és akkor meghallottam. Tadam…..tadam…..tadam, tadam..tadam..tadam, ta…d..am……….ta…d..am, t….a…..d………a. Vártam, hogy újrakezdődjön a ritmus. Még vizet sem nyeltem, hogy el ne szalasszam. Aztán már nem hallottam mást, csak az erős dobogást és a sajátomat. Nem láttam semmit. Próbáltam odamenni hozzá, amikor megtaláltam, böködtem megint, de nem reagált. Órákon át vártam…lebegtem mellette. Ha a falak megmozdultak és odébbsodródtam, akkor is visszaküzdöttem magam mellé. Egyre jobban kétségbeestem. Sikoltozni akartam, de a folyadéktól nem hallatszott semmi. Csak félrenyeltem. Többször is, azután valami furcsa rángás rázta meg a testemet időnként. Ekkor a falak megmozdultak és fény lett. Megláttam őt. A szeme nyitva volt, rám nézett, de élettelenül és üvegesen. A teste merev volt és hideg. Kővé dermedtem. A rángásom abbamaradt, azután megint koromfekete lett minden. Ki voltam merülve, így végül elnyomott az álom. Amikor felébredtem, pont szemben lebegett velem. Olyan ijesztő volt, hogy újra félrenyeltem a folyadékot. Keserű volt. Végtelenül keserű. Hányingerem lett és megpróbáltam távolabb kerülni tőle. Öklendezni kezdtem, nem akartam nyelni a keserű vizet. Undorodtam az ízétől, de nem volt mit tenni, nem tudtam kiszabadulni belőle. Megbénultam. Egyedül voltam, a lelkem megdermedt. Nem tudtam, hogyan tovább. Mit fogok csinálni itt bent egyedül, nélküle? Elveszett a fél lelkem…minden energiám elfogyott. Nem tudom, mennyi idő telt el, amíg meg sem mozdultam. Többször éreztem, hogy elől benyomódik a fal és hogy valami erős fény világít meg. A hangos dübörgés ilyenkor felgyorsult, azután megint lelassult. De már nem érdekelt, hogy világos van-e vagy sötét, hogy hideg van vagy meleg. Nekem végtelenül sötétnek és hidegnek tűnt minden. 

Elveszítettem a kapcsolatomat mindennel. Automatikusan nyeltem a keserű vizet, ürítettem az ürítenivalót, igyekeztem elkerülni a megkeményedett, hideg testet magam mellett és vártam, hogy vége legyen. Nem érdekelt, hogy már tudtam mozogni, hogy egyre élesebben láttam, sőt az sem, hogy már alig fértem el.  

Azután egyszercsak elkezdtek összenyomni a falak. Egyre jobban, egyre erősebben. Dühös lettem és úgy döntöttem, hogy akármit csinálnak velem, én bizony kibírom. Apatikusan tűrtem a nyomásokat. Sokáig. Aztán eljött a pont, amikor elegem lett. Féltem a “nagy zajostól”, hiszen az elmúlt időszakban megtanultam, hogy itt, ahová akaratom ellenére kerültem, a dolgok keserűek és fájdalmasak.Ezt a fájdalmat és keserűséget már ismertem és eszem ágában sem volt felcserélni valami még fájdalmasabbra. A nyomás már tűrhetetlen volt, ezért elindultam a legkisebb ellenállás irányába, de nem tudtam áttörni. Még dühösebb lettem. Újra és újra próbálkoztam, miközben azt hittem, hogy megfulladok. Tehetetlenül vergődtem hosszú-hosszú ideig, amíg el nem fáradtam. Fel akartam adni. Elegem volt az egészből. Rámtört a másik hiánya. Ezt a szörnyűséget, akárhová is visz majd, egyedül kell megcsinálnom. Ő már nincs itt. Elkaptam az apró követ, ami odaszorult a hasamhoz. A kezembe szorítottam és eldöntöttem, hogy sosem engedem el. Most már komolyan fuldokoltam. Próbáltam forogni, nyomni magam, ahogy a maradék erőmből telt, de a testem egy jottányit sem mozdult. Összeszedtem az utolsó erőmet és löktem egyet magamon. Éreztem, hogy valami megszorul a nyakamon. A fulladás elviselhetetlenné vált. Bár láttam valami fényt, de ha arrafelé törekedtem a nyakamon lévő valami még jobban megfeszült. Tudtam, hogy vége van. Itt bent nem maradhattam, ki pedig nem tudtam menni, mert a hurok szorult. Szorítottam a kis követ, igyekeztem levegőhöz jutni, a fejem lüktetett. Mielőtt elájultam volna, az életösztönöm még egy lökésre kényszerített. Akkor megtörtént. Kint voltam a “nagy zajosban”. Hangzavar, érthetetlen káosz, éles, vakító fény és rettenetes hideg vett körül. Felüvöltöttem a horrortól. A hangom fülsüketítő volt. Az összes fájdalmam, félelmem, a szörnyűségek, amiket átéltem. Minden benne volt ebben az üvöltésben, de a “nagy zajos” mindent elnyelt. Most éreztem meg, hogy a test, amibe belepréseltek milyen végtelenül apró és tehetetlen, pedig odabent már azt hittem, hogy uralom a világot. Még jobban üvöltöttem, amikor hideg kezek megfogtak és eltéptek a kövemtől. Kiesett a kezemből és soha többé nem láttam. Ezerféle utálatos dolgot műveltek a testemmel. Meg akartam szűnni inkább, ahogy a társam tette. Azután sok-sok szenvedés után valami ismerős hangot hallottam. Tadam……tadam…..tadam. Aztán megint: Tadam……tadam…..tadam. Tadam……tadam…..tadam. Tadam……tadam…..tadam. Tadam……tadam…..tadam. És akkor a kimerültségtől elnyomott az álom. A kezemet még akkor is erősen szorítottam, mintha ő még mindig ott lenne. És ott is volt még évtizedekig.

Ha tetszett a novella, olvass bele regényeimbe, A Játékmesterbe, A nő, aki jobban szerette a kutyáját, mint az embereket-be vagy a nemrég megjelent A Tükörkészítőbe is! Nem fognak csalódást okozni!

FRISSÍTÉS: A könyveket mostantól az Eszkuláp Állatvédő Egyesülettől lehet megrendelni min. 3000 Ft adomány fejében, amelyből a teljes befolyó összeg az egyesület munkáját támogatja.