Könnyű kezek

Már megint érezte…a kezet, ami kisimította a haját az arcából, épp csak annyira érintve meg, amennyire egy pillangó szárnyának rebbenését érzi az ember, ha van olyan szerencsés, hogy a pillangó megbízik benne és megpihen a kezén. Szerette ezt az érintést és tudta, hogy ha teljesen felébred, minden eltűnik. Húzta még a pillanatot, nem akarta, hogy az elméjét elborító, fáradt, jótékony köd felszálljon és szembe találja magát a rideg valósággal. Csakhogy ahogyan eszébe jutott a rideg valóság, amit oly szívesen távol tartott volna magától, azonnal magához tért. A kéz eltűnt, a helyén csak egy hideg fuvallatot érzett. Eszébe jutott, hogy résnyire nyitva hagyta az ablakot, hogy az apró szobában ne fogyjon el a levegő éjszaka. Pedig már hideg volt, késő ősz és hajnalra lehűlt a levegő. A szobában is hideg volt. Felsóhajtott, letörölt egy engedetlen könnycseppet a szeme sarkából és bosszúsan felült. Sosem fog rájönni kié a kéz, ami ebben a visszatérő álomban olyan kedvesen simogatja. Sosem fog rájönni, hogy ki az, aki időnként két kecses kezébe fogja az arcát és homlokon csókolja. Mindig csak a kezeket látja, aztán félálomban elkezd rettegni, hogy a könnyű kezek és az a gyengéd valaki eltűnnek és ettől persze azonnal el is tűnik az egész. 

Szerette volna tudni. Az álom pár havonta visszatért gyerekkora óta. Nem emlékezett rá, hogy pontosan mikor álmodott először hasonlót, de arra igen, hogy még alsó tagozatos volt az iskolában. Azóta nem tudta megfejteni a kezek titkát. Kérdeznie nem volt kitől, mert örökbe fogadták még egészen kiskorában. Abban biztos volt, hogy nem a nevelőanyja kezét érzi álmában, mert az álombéli kezek kicsit, kecsesek, melegséggel teliek és jóságot sugárzóak voltak. A nevelőanyja kezei képtelenek voltak szívből jövő, gyengéd érintésre. Egy-egy futó ölelés vagy simogatás belefért neki, de ezek mind inkább férfiasak, bajtársiasak voltak, mint lágyak és anyaiak. Emma tudta, hogy a nevelőanyja szereti. Azt is, hogy mindig számíthat rá, de kiskora óta hiányzott neki, hogy igazán átölelje, hogy biztonságban elalhasson az ölében és hogy olyan lágyan simogassa, ahogyan a könnyű kezek szokták álmában.   

Egy újabb könnycsepp gördült le az arcán, ő pedig végtelenül dühös lett. 

– Elég ebből az ostoba vágyakozásból! Ez csak egy álom! Semmi jelentősége! – korholta magát az akaratlan pityergésért. 

Az első években szerette ezt az álmot, de ahogy egyre görcsösebben próbálta megfejteni, hogy kihez tartoznak a kezek és ahogy egyre nőtt a hiányérzet valami iránt, aminek a létezéséről az álmok kezdetéig fogalma sem volt, úgy lett egyre csalódottabb és dühösebb. Pár éve aztán feladta a rejtvény megfejtését, de ettől az álmok és az általuk felkavart érzések nem tűntek el. 

Emma egy ideges mozdulattal lelökte magáról a takarót és felkelt. A lakásban csend honolt. A lány egyedül élt amióta elköltözött a nevelőanyjától egy kis, egyszobás lakásban, ami éppen akkora volt, hogy teljesen elfért volna egy nagyobb lakás nappalijában. Emma azonban nem bánta a kis méretet, neki egymagának pont elég volt a hely és utált takarítani. Szerette, hogy végre önálló. A nevelőanyja házában ezer szabályt kellett betartania és ő szépen meg is tanulta és követte ezeket a szabályokat. A katonás rend, a beágyazás, az azonnali mosogatás, miután az ember evett valamit, a ruhák elpakolása azt gondolta, hogy annyira beleivódtak, hogy sosem fogja levetkőzni őket. Ebben nagyot tévedett. Amint elköltözött otthonról, a korábban olyan vallásosan követett szabályok lefoszlottak róla, mint kígyóról a kinőtt bőr. Az otthonában nem volt rendetlenség, de már nem stresszelte magát azon, hogy a mosogatónak mindig üresnek kell lennie vagy hogy az összes ruhát vagy a szennyes kosárba vagy a szekrényekbe kell elpakolnia amint levette őket. 

Kiment a mosdóba, aztán miután megmosakodott, csinált magának egy kávét. Nem szerette a keserű ízt, ezért mindig sok tejet és egy kis mézet tett a kávéjába. Szombat volt és amúgy is kitették a munkahelyéről előző héten. Tömeges leépítésnek esett áldozatul, amely elkerülhetetlen volt a szálloda csökkenő forgalma miatt. Pedig nem velük volt a baj, hanem a vezetőséggel. A szálloda, amely Portimão központi részén állt, de sajnos egyetlen szobája sem nézett az Atlanti óceánra, komoly felújításra szorult. A munkálatokat azonban a vezetőség húzta-halasztotta éveken át, a vendégek pedig egyre többet panaszkodtak a tisztaság és a lerobbantság miatt. Felépültek újabb, szebb, jobb helyen lévő hotelek és az ő szállodájuk reménytelenül lemaradt a vendégekért vívott versenyben. Mostanra a helyzet tarthatatlan lett és a szálloda előre meg nem határozott időre bezárt. Emma pedig elvesztette a munkáját. 

A lány felsóhajtott. Nem mintha olyan nagyon szerette volna a pincérkedést, de az önállóságára kifejezetten büszke volt. Most valami más megoldást kellett keresnie. 

– Jövő héten majd jelentkezem egy másik hotelbe – nyugtatta magát, miközben a tejeskávét szürcsölte. 

Megint eszébe jutottak a kezek, de elhessegette magától a gondolatot. Túl fájdalmas volt rájuk gondolnia.

Kinézett az ablakon. Hétágra sütött a nap, ahogy szinte mindig. Portimão a világ egyik legnaposabb részén volt. Ha pár napig nem sütött a nap, az ember azt gondolta, hogy eljött a világvége. Emma elmosolyodott. Felhörpintette az utolsó kortyokat és sietve felöltözött. Sétálni volt kedve. Kint lenni a szabad ég alatt és beszívni a napot. A levegő lassan melegedett, tudta, hogy annak ellenére, hogy november vége volt, aznap is legalább 16-18 fok lesz, ezért csak könnyű kabátot és egy ezerszínű kötött sálat vett fel, amelyet még tavaly karácsonyra kapott a nevelőanyjától. 

A napsütés felvidította és elfeledtette vele az álmát. Nyakába vette a várost, éppen nyitó reggeliző helyek, kávézók, újságosok, élelmiszerboltok mellett gyalogolt végig, hogy elérjen a célig, a kis csatornáig, amelyet csinos kis házikók határoltak, kék, meg piros bejárati ajtókkal és ugyanolyan színű ablakokkal. Emma szerette ezeket a vállukat egymásnak vető házakat, amelyek régen halászoknak adtak otthont, de azóta egyre inkább angolok és franciák lakták őket, akik ide jöttek eltölteni a nyugdíjas éveiket. Emma végigsétált a kis csatorna partján, beköszönt a kávézóba, ahol egy régi kollégája dolgozott és ment tovább az óceán felé. 

Már a csatornaparton is érződött a sós víz illata és hallatszott a óceán lágy morajlása. Aznap szélcsend volt, ami még kellemesebbé tette a késő őszi napot. 

A kikötőben egy kicsit messzebb, több száz hajó ringott a vízen. A csatorna végénél pedig pár halászhajó volt kikötve az öböl közepén. Emma megállt és csak nézte az apró, csillogó fodrokat. 

Megint eszébe jutottak a kezek. Olyan könnyű volt az érintésük, hogy el sem tudta képzelni, hogy igazi, emberi kezek lehetnek. Sosem találkozott még ilyen leheletfinom érintéssel. Vajon kié? Kié a kéz, ami, mint egy emlék felbukkan a tudatának legmélyéről? És emlék-e egyáltalán vagy csak a képzelet szülte vágy? Talán az édesanyjáé? Róla semmit sem tudott. Pár hónaposan találták őt a kórház elé kitett inkubátorban. Senki sem tudta, hogy ki az édesanyja. 

Emma elhessegette a fájdalmas gondolatokat. Végül is szerencséje volt. Egy tisztességes családhoz került, ahol sok melegség nem volt, de legalább felnevelték, taníttatták és nem bántották. A nevelőapja ugyan elhagyta őket, amikor Emma hároméves lett, de azért továbbra is tartotta a lányával a kapcsolatot, fizette a költségei felét. Emma hálás volt a nevelőszüleinek, de magában sehogy sem tudta rávenni magát, hogy “csak” szülőknek hívja őket. Amikor velük beszélt, persze anyázta és apázta őket, de magában valahogy nem vitte rá a lélek, hogy a vér szerinti szüleit megfossza a szülői státuszuktól. Ő maga is tudta, hogy ez mekkora butaság, de mégis képtelen volt arra, hogy szülőknek nevezze magában a nevelőszüleit. Valami homályos, nagyon mélyen gyökerező szeretet és hűség kötötte őt a vér szerinti szüleihez, amit nem is nagyon értett és csak nagyon ritkán érzett valójában. De az érzés mindig ott volt, érezhetően ott a mélyben, mint egy sötét árny, követte őt mindenhová és időnként fel-felbukkant, hogy egy kicsit meggyötörje. Mint a sötét, nyálkás hínár a tóban, ami nem látszik csak akkor, ha akkorák lesznek a hullámok, hogy a hullámvölgyek felfedik a mélyben meglapuló növényt.

Emma felidézte a kezeket. Már annyiszor látta őket álmában, hogy ezer közül is felismerte volna őket. 

Egy sirály vijjogva elrepült felette, egészen közel hozzá és ez kizökkentette a gondolataiból. A kezek eltűntek és a lány a madár után bámult. Körülnézett és bár a szíve még mindig fájt, elmosolyodott. Imádta az óceánt. Az állandóan változó, hol tomboló, hol békésen fodrozódó víztömeg végtelensége feltöltötte energiával. Tovább sétált. 

Amikor az órájára nézett, már majdnem dél volt. Azon gondolkozott, hogy hol ebédeljen. Sosem főzött, a szállodában kaptak ebédet, reggelire elég volt neki a tejeskávé, estére meg rendszerint vett valami péksüteményt. Tudta, hogy spórolnia kell, hiszen ki tudja mikor lesz megint munkája, de úgy döntött, egy finom ebéd azért még belefér. Ha nagyon nem talál munkát, egy időre visszaköltözhet akár Lisszabonba is, a nevelőanyjához. 

Beült egy kis étterembe a csatorna partján. Az apró téren lévő asztalok tele voltak már külföldiekkel, főleg angolokkal. Egyikük-másikuk a kutyáját is hozta. Szombat lévén, már reggel nagyobb baráti társaságok verődtek össze és kávé, croissant, meg tea mellett beszélték meg a hét eseményeit. Úgy tűnt, hogy szinte mindenki ismer mindenkit. A pincérek a vendégeket, a vendégek egymást. Volt, hogy az asztaloknál ülő társaságok osztódtak, mint az amőba, amikor már akkorára duzzadtak, hogy egyáltalán nem fértek el, máskor pedig összehúzódtak, amikor néhányan elindultak a társaságból egyéb szombati programjaikra.

Emma vidáman elmerült ebben a színes és hangos embertengerben, hallotta a vicceket, a történeteket, amiket a vendégek egymásnak meséltek, de fel nem fogta őket, mert a gondolatai egészen máshol jártak. Hogy merre, ő maga sem tudta volna megmondani. Hol vidám dolgokon merengett, mint a napsütés, a természet, a hála, hogy itt élhet és hogy milyen jó döntés volt ilyen meleg helyre költöznie, pár pillanattal később felbukkant a fájdalom az álma miatt, aztán némi szorongás, hogy talál-e munkát, majd újra érezte a hálát és felnevetett azon, hogy az egyik vendég kölyökkutyája magára borította a figyelmes pincérek által neki hozott vizestálat. 

Befejezte a cataplana-t, a portugál lecsót, fizetett és felállt. Visszafelé sétált a csatorna parton. Az egyik ház aljában meglátott egy új pékséget, amit nemrég nyithattak, mert legutóbb két hete sétált erre és akkor még nem volt itt. Kíváncsi volt és amúgy is kifogyott a péksüteményből, így belépett. Már az ajtóban megcsapta a friss kenyér illata. Bent jóval melegebb volt, mint kint, a sütőből épphogy kivett finomságok párája betöltötte a helyiséget. Egy nála valamivel fiatalabb lány lépett ki a hátsó helyiségből és vidáman köszöntötte. Emma furcsán érezte magát, a lány hasonlított rá. Kicsit úgy érezte, mintha a tükörképével beszélt volna. A szemük ugyanolyan mély sötétbarna volt, amelyben alig lehetett megkülönböztetni a pupillát a szivárványhártyától, felette ugyanolyan ívben futott mindkettejük arcán a vastag szemöldök és az arcformájuk is pontosan ugyanolyan kerek volt. A hasonlóság azonban csak neki tűnt fel, mert a lány szórakozottan kérdezte, hogy mit kér és semmi jelét nem adta annak, hogy ő is olyan furcsán érezné magát, mint Emma. 

Emma kért egy percet, hogy átnézze a kínálatot, a lány mosolygott és elkezdte rendezgetni a pultban lévő kókuszos süteményeket. 

Míg Emma a vaníliakrémes sütemény és a citromos-kókuszos kocka között hezitált, egy lágy, de határozott hangot hallott a hátsó helyiségből. 

– Magdalene, csinálj helyet a répatortának légy szíves! 

A lány, mivel látta, hogy Emma még mindig nem határozott, elkezdte összébb préselni a pultban a sokféle finomságot. 

Ekkor egy ötven felé járó nő lépett a helyiségbe, a kezében egy húsz-szeletes répatortával. Köszönt Emmának, de további figyelemre nem igazán méltatta. Letette a pultra a tortát és a háta mögött lévő fiókból elővett egy kést.  

Emma ezalatt eldöntötte, hogy citromos-kókuszos süteményt eszik és jelezte a lánynak, hogy tudja mit kér. 

Rámutatott a süteményre és két szeletet kért belőle. A lány óvatosan kivette a pultból a tálat, leszedte róla a két szelet süteményt és elkezdte becsomagolni őket.

Emma ezalatt szórakozottan állt és megkérdezte. 

– Nem rég nyitottak, ugye? 

A lány abbahagyta a csomagolást, rámosolygott és azt mondta: 

– Igen, másfél hete. Lisszabonból jöttünk ide a családdal. Anyának régi álma volt egy pékség – válaszolta. 

Emma rámosolygott a lányra, aztán az asszonyra nézett, de ő nem nézett fel és nem is mondott semmit, csak komoly arccal koncentrálva tovább szeletelte a tortát. Emma szeme végigvándorolt a kissé meggörnyedt testen és a megviselt arcon, aminek mély barázdáin látszott, hogy az élet jópár kemény próbatétel elé állította a tulajdonosát, aztán a szeme az asszony kezére tévedt. Emma kővé dermedt. A kezek, azok a kezek voltak. A könnyű kezek az álmaiból. Úgy érezte, mintha a szívébe markolt volna valaki és kitépte volna a helyéről. Majdnem elájult. Elfelejtett lélegezni, egy hang sem jött ki a torkánt. Pánik tört rá és ki akart rohanni a helyiségből, de a teste nem engedelmeskedett. A lábai földbe gyökereztek, a karjai mintha ólomból lettek volna. Ahogy nézte az asszony kezeit, amint azok lágy mozdulatokkal szétosztották a hosszúkás tálcán a tortaszeleteket, Emma biztos volt benne, hogy nem téved. A könnyű kezek ezé az asszonyé voltak…

Vett egy nagy levegőt, mert lebénult tudatáig végre eljutott, hogy a lány már harmadszor mondja a csomag árát.

– Két euro, hetvenöt cent lesz – ismételte negyedszer is és nyújtotta Emma felé a becsomagolt süteményeket. 

Emma összeszedte magát, mert érezte, hogy furcsa viselkedése miatt már az asszony is felnézett és figyeli. Előkotorta a pénztárcájából a pontos összeget, hogy minél hamarabb kijusson innen és ne kelljen megvárnia a visszajárót sem. Gyors mozdulattal átvette a csomagot és kisietett a pékségből. Nem emlékezett arra, hogyan jutott haza, a lábai automatikusan vitték előre. Amikor bezárta maga mögött az ajtót, lerogyott a kanapéra és zokogni kezdett. Dühében meg a süteményes dobozt is odavágta a konyhafalhoz. Eldöntötte, hogy soha többé nem teszi be a lábát abba a pékségbe. 

Ha tetszett a novella, olvass bele regényeimbe, A Játékmesterbe, A nő, aki jobban szerette a kutyáját, mint az embereket-be vagy a nemrég megjelent A Tükörkészítőbe is! Nem fognak csalódást okozni!

FRISSÍTÉS: A könyveket mostantól az Eszkuláp Állatvédő Egyesülettől lehet megrendelni min. 3000 ft adomány fejében, amelyből a teljes befolyó összeg az egyesület munkáját támogatja.