Kísértet járta életek II.

Elaine három éves volt amikor először meglátta az embereket kísérő áttetsző lényeket. Idő volt, amíg a látása hozzászokott ahhoz, hogy rendesen érzékelje őket. Eleinte olyanok voltak, mint nyáron a forró kövek felett kavargó meleg levegő. Átlátszóak voltak, de mégis meghajlították a teret maguk körül, elferdítették a körvonalakat. Később már egészen jól látta őket, olyanok voltak, mint a puha, gömbölyded fehér felhők. Aztán még egy kis gyakorlással kialakultak a körvonalaik is és a formájuk. Elaine ekkorra már azt is látta, hogy bizonyos részeiken vastagabb a felhő, vagyis több az energia.  Már látta, hogy a felhők ember formájúak és azt is látta, hogy vékonyabb, vastagabb kötelekkel vannak rögzítve az “igazi” emberekhez. Volt akihez millióan csatlakoztak, de voltak magányosabb emberek is, akiknek csak két-három kísértetük volt. Elaine eleinte megpróbált beszélni a szüleinek, az óvónéniknek arról, amit lát, de gyorsan ráébredt, hogy egyedül van a felfedezésével. Sokszor próbálta megérinteni a kísérteteket, de általában elhúzódtak. Néhányan voltak csak, akik hagyták magukat megsimogatni. Elaine beszélt hozzájuk, persze nem hangosan, hanem gondolatban. Voltak, akik válaszoltak, de a legtöbben sokkal jobban el voltak foglalva azzal, hogy az ember, akihez kapcsolódtak, megfelelően viselkedjen bizonyos helyzetekben. Ha nem úgy alakultak a dolgok, ahogy szerették volna, akkor eleinte csak lágyan, de később már egészen durván rángatni kezdték a kötél formájú felhőt, amivel össze voltak kötve az emberükkel. A kísértetek gyakran ingerültek lettek, ilyenkor rángatták a kötelet és kiabáltak, de a hangjukat senki sem hallotta Elaine-en kívül. Legalábbis Elaine azt gondolta. 

Ahogy kicsit nagyobb lett és látta a szüleit veszekedni, rájött, hogy mekkora befolyásuk van a kísérteteknek. 

Az apja mellett például mindig ott lebegett a nagypapa. A nagypapának határozott elképzelése volt arról, hogy egy nőnek mihez van és mihez nincsen joga. Amikor Elaine anyja úgy döntött, hogy a lánya születése után egy évvel visszamegy dolgozni, a nagyapa feje füstölt a dühtől, apa pedig végtelenül ideges lett. 

– De megmondtam hogy el tudom tartani a családot! Nincs kedvem arra hazajönni, hogy koszos a lakás és nincs itthon kaja, mert fáradt vagy a munkától! Az egész szükségtelen!  

Elaine hallotta, ahogy a nagyapa kísértete ott kiabál az apja feje mellett: 

– Milyen férfi vagy te? Mit érsz, ha még annyira sem vagy képes, hogy eltartsd a családodat! 

A vita pedig egyre jobban elmérgesedett Elaine apja és anyja között. 

Elaine látta, ahogy az anyja mellett ott áll az ő anyja, aki egyedül nevelte fel a lányát. Az arcán rettegés ült és elfojtott, remegő hangon magyarázott a lányának. 

– Nehogy már hagyd, hogy teljesen kiszolgáltatottá tegyen! Mit tanítottam neked? Minden házasság szépen indul, de aztán…! Nem lehet bízni a férfiakban, egyikben sem! Soha! 

Elaine érezte, hogy az anyja rettegni kezdett és ettől egyre dühösebb lett az apjára. A helyzet addig eszkalálódott, mígnem az anyja aljas szemétládának nevezte az apját, aki biztosan meg fogja csalni, az apja pedig szar anyának és önző karrierista dögnek nevezte az anyját. 

Elaine már megszokta, hogy a szülei gyakran veszekszenek, akkor is, ha a külvilág felé tökéletesnek mutatták a házasságukat. És azt is megfigyelte, hogy a veszekedések általában akkor indulnak, amikor a kísértetek egyike-másika elkezdi húzogatni a kötelét. 

Amikor nagyobb lett, rájött, hogy nem igazán találó kísérteteknek hívni az emberek mellett lebegő lényeket, mert a kísértet-léthez alapvető feltétel lett volna, hogy a valaki, akinek a kísértetét látja, már a másvilágon legyen. Csakhogy sok olyan kísértetet látott az emberek mellett, akik még éltek, de egy részük valahogyan mégis egy-egy emberrel ragadt, sőt olyan is gyakran előfordult, hogy az adott ember egy fiatalabb változata lebegett a kötél másik végén. Mivel nem jutott a kísértetnél frappánsabb elnevezés az eszébe, továbbra is így emlegette őket magában. 

Az osztályfőnöke nem igazán szerette Elaine-t. Érzékelte, hogy a lány más mint a többiek. Elaine látott is körülötte egy csomó embert, gyereket. Különösen egy gyerek ragadta meg a figyelmét, aki az évek alatt néhányszor nagyon-nagyon erősen kezdte húzni a kötelet. Elaine egy szünetben megállt a tanárnő közelében. A tanárnő nem látta őt, mert háttal állva beszélgetett az iskolaigazgatóval. Az iskolaigazgató éppen bemutatott a tanárnőnek egy gyereket. A kislány hat év körüli lehetett és nemrég költözött a városba a családjával. Elaine megfigyelte a kislány vonásait. Csinos, kerek arca volt és olyan méz-szőke haja, amit minden lány irigyel. Nagy, kék szemekkel nézett a világba és érzékelhetően rettegett az új környezetben. Elaine látta mellette a kislány talán hároméves énjét. A fiatalabb én egész testében remegett, sírt és hisztérikusan rángatta a kötelet. 

– Nem akarok ide járni, haza akarok menni! Megint olyan lesz, mint amikor anya maghalt! Vigyél innen! Amíg itt ülünk, apa is meghalhat! Ugyanúgy mint anya és sosem látom többet! Csak hazavisznek és addigra ő is eltűnik! Menjünk innen! Azonnaaaal!

Elaine meglepődött, hogy a kislány a szemében tükröződő rettegés ellenére képes volt  legalább annyira nyugodt maradni, amennyire nyugodtnak látszott. 

A következő hetekben Elaine látta, ahogy az osztályfőnöke a szünetekben ezért is azért is letolja a kislányt. Úgy érezte, hogy a tanárnő indokolatlanul sokat piszkálja őt. Minden alkalommal, amikor a kislány felmászott az udvaron a mászókára, amikor futott a folyosón vagy amikor felállt a székre az osztályteremben, Elaine már hallotta is a tanárnő éles, hangos kiabálását. A tanárnő általában nyugodt volt. Sosem volt kedves vagy igazán törődő, de legalább nem kiabált. Az új kislánnyal azonban folyton felemelte a hangját. Elaine minden nap legalább egyszer hallotta vagy látta a szünetben, ahogy a tanárnő a többiek előtt leszidja vagy fegyelmezi a kislányt. 

Elaine megfigyelte, hogy minden ilyen alkalommal egy hat év forma kislány-kísértet rángatja a tanárnőhöz kapcsolódó kötelét. A kislány arca vörös volt a dühtől, ahogy kiabált.

– Tudom, hogy őt jobban szereted, mint engem! Tudom! – és csak rángatta, rángatta a kötelet. 

A tanárnő egyre idegesebb lett, egyre jobban emelte a hangját, a szőke kislány pedig egyre kisebbre húzta össze magát az iskolában. A három év körüli kísértet, aki a kislány körül lebegett, napról napra jobban rettegett.

Pár hét múlva a szőke kislány minden szünetben a padjában ült, ha pedig kint voltak az udvaron, akkor csak sétált magányosan, ügyet sem vetve senkire. 

Elaine sokszor észrevette, hogy a tanárnő ránézett a kislányra az udvaron és könnybe lábadt a szeme. Ilyenkor a kísértet, aki annyira rettegett tőle, hogy a tanárnő jobban szereti a tanítványát, mint őt, egészen közel lebegett hozzá. Amint azonban a tanárnő egyetlen kedves szót szólt a szőke kislányhoz, a kísértet azonnal hisztérikus lett, a tanárnő pedig goromba a kislánnyal. 

Elaine évekkel később tudta meg, hogy a tanárnő egy balesetben elvesztette a kislányát, aki szőke volt és kékszemű. Akkor értette meg, hogy miért viselkedett úgy a kísértet és a tanárnő ahogy. 

Közben a veszekedések otthon válásba torkolltak. Elaine végignézte, hogy a szülei, az állandó befolyásoltság miatt, képtelenek kibogozni a problémáikat. A kísértetek minden veszekedésnél ott voltak és olyan kíméletlenül csaptak össze az avatárjaikon keresztül, amilyen kíméletlenül a katonák a háborúkban szoktak. Az anyja apjának szánt őszinte mondatait és az apja anyjának szánt őszinte mondatait túlsüvítették a kísértetek által harsogott igazságok, gyanúsítások, feltételezések, hiedelmek. Elaine sokszor úgy érezte, hogy a veszekedés valójában az apja és az anyja feje felett zajlik, mégis mindketten nyakig benne voltak a háborúban. 

Amikor felnőtt lett, a saját bőrén tapasztalta meg milyen az, amikor az embert avatárként használják a saját kísértetei. 

Amikor például John megkérte a kezét, Elaine anyja és a nagyanyja őrülten rángatni kezdték a köteleiket. 

– Eszedbe ne jusson! Nem láttad mennyi fájdalmat okoznak? Rugalmatlanok, kíméletlenek, ostobák, hűtlenek! Fel ne add az életedet és a szabadságodat! 

Elaine hallgatott rájuk. Azt felelte, hogy még túl korai. John fél évvel később kilépett az életéből, mára már házas, két gyereke van és imádja a feleségét. 

Amikor Elaine megpróbálta kérdőre vonni a kísérteteket, hogy miért rontották el a kapcsolatát, ők csak annyit mondtak kelletlenül, hogy csak jót akartak és végül is Elaine döntött.

John után jött Joe, aztán Luigi és Karl. Mindegyik kapcsolatban dúlt a háború. Hol intenzívebben, hol kevésbé intenzíven, mindig fellángolt a düh, aktivizálódtak a kísértetek és felvonultatták az egész hadseregüket. Hol a dédpapának nem tetszett a tetves digó, hol a nagymama gurult dühbe, amikor Joe egy másik városban kapott állást és kérte Elaine-t hogy menjen vele. Volt olyan, amikor Elaine később jött haza egy buliból, mint tervezte és hallotta, hogy Joe apja, aki rendszerint egy pálinkásüveggel a kezében lebegett Joe körül, ordas kurvának nevezte és azt üvöltötte, hogy a szemét nőkben nem lehet megbízni. Joe szerencsére nem ilyen szavakkal és nem ilyen intenzitással közvetítette az apja gondolatait, de így is hatalmas veszekedés lett a dologból, amelyben Elaine függetlenségét féltő anyja és Joe nőkben csalódott apja csaptak össze. 

Elaine minden kapcsolatában azt érezte, hogy ezernyi érdeket és véleményt próbál összeegyeztetni és ehhez jött még az aktuális párjának a “kísértetcsomagja” is. 

A munkahelyén ugyanez volt a helyzet. A kollégái és ő maga is mind-mind olyanok voltak, mint egy-egy marionett bábú, amit ezer szálon rángatnak a saját kísérteteik. 

Egy nap, a Karl-lal való szakítás után Elaine csendben üldögélt a kanapén. Le volt sújtva. Nagyon szerelmes volt Karl-ba amikor találkoztak és tulajdonképpen még most is. Mégis minden szétesett. Megint. Elaine nem tudta kontrollálni a saját kísérteteit és Karl sem az övéit. Tulajdonképpen Karl még azt sem tudta, hogy léteznek a saját kísértetei. Elaine egyedül volt a saját világával, amelyben látta, hallotta a kísérteteket. Olyan magányosnak érezte magát, mint még soha. Hiába lebegtek körülötte sokan, mégis teljesen egyedül volt. 

Hirtelen ötlettől vezérelve megfogta az egyik kötelet és húzni kezdte. Fogalma sem volt, hogy kihez kapcsolódik. A dédapja kísértete kivált a tömegből és ahogy Elaine tovább húzta a kötelet, a dédapja egyre közeledett felé. Az arcán döbbenet és arrogancia tükröződött. Elaine nem ismerte őt, régen meghalt már, amire ő megszületett.

Amikor egészen közel ért Elaine-hez a lány a szemébe nézett. Elaine, ahogy máskor sem, most sem a füleivel hallotta a hangját. 

– Mit akarsz? – kérdezte hang nélkül az öregember mogorván. 

– Miért utáltad annyira Luigi-t? – kérdezte Elaine.

– Rohadt digó! Mindegyik egy szemétláda!

– Luigi nem volt szemét. Szerettem őt. Kedves volt és törődő. 

– Végül mégis elhagyott, nem? – a dédapja arcára kiült a diadal. 

– El, mert sokat veszekedtünk. Miattad – válaszolta Elaine szomorúan. 

– Miattam?

– Igen, állandóan azt mondogattad, hogy semmirekellő, hogy csak állampolgárságot akar, azért teszi a szépet. Végül már nehezen bíztam meg benne. 

– Te döntöttél! A te életed! – válaszolta, majd elutasítóan keresztbe fonta a karjait a mellkasa előtt. 

Elaine hallgatott. Már az is meglepte, hogy a kísértetekkel való kommunikáció kétirányú lehet. Az pedig végképp meglepte, hogy a dédapjának igaza volt. Tényleg ő döntötte el hogyan viselkedik és tényleg ő volt felelős az életéért. A lány csendben ült egy darabig, de nem engedte el a kötelet. A dédapja egyre türelmetlenebbül lebegett előtte. 

– Ki volt az az olasz, akit ennyire gyűlölsz? – kérdezte Elaine.

– Mario, egy besúgó. Évekig pénzeltem, megbíztam benne, még a családjának is bemutatott, mert annyira jó barátok voltunk. Aztán kiadott engem és a társamat is a maffiának. Együtt csapdába csaltak minket. A társam meghalt, és pedig lebénultam fél évre. Elvesztettem a munkámat a rendőrségen, utána már csak biztonsági őrként dolgozhattam.

– Értem. Ez szörnyű lehetett. 

Az öregember csak mordult egyet és megrántotta a vállát. 

– Sajnálom – mondta Elaine megértően.

– Végül is már mindegy. Olyan régen volt. 

– Köszönöm, hogy elmondtad – válaszolta a lány. 

A dédapja rámosolygott. Sosem látta még őt ilyennek. Az arca békés volt és derűs. A körvonalai lassan elkezdtek elmosódni. Egy idő után olyan lett, mint amikor régen Elaine még felhőszerűnek látta a kísérteteket, aztán teljesen eltűnt. Ez volt az utolsó alkalom, hogy Elaine hallotta vagy látta őt. 

Ami történt annyira meglepte a lányt, hogy elképesztően lelkes lett. Hónapokon keresztül beszélgetett a kísértetekkel, felmenőkkel, élő rokonokkal, barátokkal, kollégákkal és a saját gyerekkori kísérteteivel is. Ezerféle történetet ismert meg, barátságról, szeretetről, szerelemről, gyűlöletről, fájdalomról, halálról, életről. Minden történetből kiforrt valamilyen meggyőződés, minden történetnek volt valamiképpen valamilyen hatása az ő életére. Lassan, hónapok, sőt évek kemény munkájával összeállt a kép. Elaine megértette honnan jött, megértette, hogy mi miért történt az életében és meglátta, hogy merre tart. Ez olyan magabiztossággal töltötte el, amilyet még soha életében nem érzett. Amikor végül búcsút mondott az utolsó kísértetnek is, csak ült a kanapén, bámult maga elé és egyedül érezte magát. Egyedül, de nem magányosan. Tisztában volt vele, hogy egy új kezdet küszöbén áll, ami egy olyan világba vezet, ahol tisztább a levegő, fényesebben ragyog a nap és ő szabadabb lesz, mint életében bármikor.

Ha tetszett a novella, olvass bele regényeimbe, A Játékmesterbe, A nő, aki jobban szerette a kutyáját, mint az embereket-be vagy a nemrég megjelent A Tükörkészítőbe is! Nem fognak csalódást okozni!

FRISSÍTÉS: A könyveket mostantól az Eszkuláp Állatvédő Egyesülettől lehet megrendelni min. 3000 ft adomány fejében, amelyből a teljes befolyó összeg az egyesület munkáját támogatja.