Homokba írt nevek

Éjszaka vetődtünk partra. Annyira fáradtak voltunk, hogy ott helyben elaludtunk mind a hárman. A deszkadarab, amibe kapaszkodtunk, amíg végre partra nem sodort bennünket a víz, ott hevert mellettünk. 

Egyikünk sem szólalt meg, amióta megláttuk a partot kora délután, csendben, minden maradék erőt kifacsarva kővé merevedett izmainkból igyekeztünk a part felé. A hűséges deszka nagyon jó szolgálatot tett, mert a hullámok bele-belekaptak és vittek minket vele együtt a szigetre. 

Mikor felocsúdtam, a többiek éppen indultak vízért. Nekem csak annyit mondtak, hogy maradjak és pihenjek, majd hoznak vizet valahonnan. Hálás voltam, hogy nem kellett felkelnem, mert hogy őszinte legyek, nem voltam biztos benne, hogy képes lennék rá. 

Amíg várakoztam, megpróbáltam összeszedni magam és behúzódtam a pálmafák árnyékába az egyre erősebben tűző nap elől. 

Trópusi szigeten voltunk, ez látszott a növényzetből. Nem is volt meglepő, mert amikor kigyulladt a hajónk motorja már csak két órányira voltunk attól a helytől, ahol forgatnunk kellett volna. Egy apró szigettől, ahol se áram, se vezetékes víz nem volt, az emberek állítólag mégis kényelemben és boldogan éltek. A főnököm a tévécsatornánál elképesztőnek találta a sztorit és azt a pár képet, amit Rick, az operatőr kollégám mutatott neki és mindenképpen csinálni akart egy riportot az ott élőkről. Nekem kellett volna megcsinálnom az interjúkat egy a városban élő, de a szigetről származó ember segítségével, aki beszélte a nyelvünket és aki mesélt Rick-nek az ottaniak életéről. Koa-nak hívták és most ő is itt ragadt velünk ezen a szigeten. 

A két férfi egy idő után visszatért. Amíg távol voltak, sikerült szemügyre vennem a partot. Ha nem lettünk volna hajótöröttek egy olyan helyen, amelynek a létezéséről egészen eddig fogalmunk sem volt, azt mondtam volna, hogy ez a világ egyik legcsodálatosabb fehér homokos tengerpartja. Azonban a körülmények, amelyek ide kényszerítettek, nehézkessé tették, hogy felhőtlenül csodáljam a természet szépségét. 

Rick és Koa visszatértek. Hoztak magukkal banánt és vizet Koa laposüvegében, amit mindig a zsebében tartott és ami ezek szerint megmenekült a több órás úszás alatt. 

Miután egy kicsit visszanyertük az erőnket, tanakodni kezdtünk, hogy mitévők legyünk. Az óceán elhagyatottnak tűnt, sehol sem láttunk csónakot vagy hajót. A szigetet nem ismertük, de a férfiak legalább azt tudták már, hol lehet vizet és némi ételt szerezni. Látszott, hogy legalább pár napot biztosan itt kell majd töltenünk, ezért nekiálltunk valamiféle tetőt készíteni a fejünk fölé. A férfiak ágakat gyűjtöttek, engem pedig azzal bíztak meg, hogy szerezzek pálmaleveleket egy svájci bicska segítségével, ami Koa másik zsebéből került elő.

Pár óra leforgása alatt elkészült a menedékünk a pálmák tövében. Így legalább, ha elkezd esni az eső, lesz hová behúzódni. Miután szereztünk ennivalót, pihentünk egy keveset. Mind a hárman ki voltunk merülve. A stressz és a kétségbeesés, amit a felcsapó lángok látványa és a tény okoztak, hogy a hajó menthetetlen, súlyosbítva a hosszú órákkal, amiket a deszkába kapaszkodva töltöttünk, elfogyasztotta az erőnket. 

A következő két napban leginkább arra fókuszáltunk, hogy életben maradjunk. Keresnünk kellett ételt és valamennyire meg kellett ismernünk az ideiglenes lakhelyünket. Abban reménykedtünk, hogy nem sodródhattunk annyira távol a civilizációtól, hogy évekig ne járjon erre senki ember fia, de biztosat persze nem tudhattunk.

A negyedik napon egy fekete arc bukkant fel az egymásra hajló pálmalevelek között. A férfin látszott, hogy legalább annyira meglepődött a tákolt kunyhó és a betolakodók láttán, mint amennyire mi meglepődtünk azon, hogy ő megjelent. Szerencsére Koa azonnal szót értett vele. Mint kiderült azon a szigeten kötöttünk ki, amelyikre igyekeztünk, csak éppen az ellenkező oldalán. 

A férfi barátságosan meghívott minket a falujába. Megnyugtató volt, hogy már nem vagyunk teljesen egyedül, kiszolgáltatva az elemeknek. Ahogy követtük őt a sziget belseje felé egyre ismerősebbnek tűnt minden. Bár sosem jártam itt és sosem hallottam ezeket a csilingelő, károgó, csivitelő madárhangokat, sosem láttam még ezeket a különleges színekben pompázó virágokat, sosem éreztem még ezeket az édeskés meg fanyar illatokat, a lelkem mintha mégis ki akart volna ugrani a bőrömből. Megsimogattam az egyik pálma barázdált törzsét és elmosolyodtam. A pálma beszélt hozzám. Mesélt a barátságunkról, arról, hogy mennyi időt töltöttünk együtt. Az egész csak egy pillanatig tartott, de én mégis azt éreztem, hogy tényleg társalogtunk. 

Pár perc múlva megérkeztünk a faluba. A kunyhókat pálmalevelekből és vaskos faágakból építették. Rick nem hazudott, amikor azt mondta, hogy ezt a helyet elkerülte a civilizáció. Koa egyik helyi után a másiknak mesélte el idevetődésünk történetét. A falu lakói kíváncsian hallgatták a szavait. Az egyik kisfiú odajött hozzám és megfogta a hajamat. Hosszú, egyenes, barna tincseim igencsak különböztek attól, amit ő természetesnek ismert. Ahogy simogatta a hajtincset izgatottan magyarázott és nevetett. Koa később mondta, hogy a kisfiú el volt képedve azon, hogy mennyire fényes a hajam és milyen csúszós. Ezen jót nevettünk este, amikor elvonultunk a számunkra kijelölt kunyhóba.  

A nappali órák gyorsan elrepültek, mert ha az ember nem tud beugrani a szemközti büfébe, hogy megvegye a szendvicsét ebédre és nem tudja megnyitni a csapot, hogy megmossa a kezét, hanem össze kell gyűjtenie a gyümölcsöt meg a zöldséget, amit meg akar enni és el kell zarándokolnia a patakhoz, hogy megmossa a kezét és igyon, akkor úgy érzi, hogy alig csinált valamit és máris este lett. A gondolkodásunk és a napi időbeosztásunk egy csapásra megváltozott. Míg otthon azokat a napokat, amikor csak főztem, ettem, mostam – persze mosógéppel – és aludtam, a bosszantóan haszontalan kategóriába soroltam, most, mivel ezek a tevékenységek elengedhetetlenek lettek a túlélésem szempontjából, átsorolódtak a hasznos kategóriába. Így teltek haszontalanul is hasznos napjaink és én egyre jobban élveztem a számítógép, az emailek és a már régen elázott mobiltelefon hiányát. Az első napokban haza akartunk jutni mind a hárman, de az én eltökéltségem a civilizációba visszavezető út meglelésére úgy elhalványodott, mint a kikötőt elhagyó hajó körvonalai a horizonton.

Egyik nap elindultam a sziget belseje felé. A falubeliek csak annyit mondtak, hogy nézzek a lábam elé. Semmi veszélyes nem volt az őserdőben, csak egyetlen egy mérges kígyó fajta. Azt mondták, hogy általában elmenekül az ember elől, de azért vigyázzak, ha fekete-sárga csíkos kígyót látok. 

A sziget még így pár hét után is ámulattal töltött el. Annyiféle hang, annyiféle illat táncolt körülöttem, hogy valósággal kisütötték az érzékszerveimet. Azt vettem észre, hogy ahogy egyre több idő telik el kényszerű ittlétünkből, az érzékszerveim egyre élesebbek. Intenzívebben hallottam a hangokat és jobban éreztem az illatokat. Az ízek is mintha erőteljesebbek lettek volna. Az elmém megtanult másra is figyelni, mint csak a látványra és ennek a sokféle ingernek a feldolgozása teljesen elfárasztotta az agyamat. Már jó ideje gyalogoltam az erdőben, amikor egyszer csak mozgásra és kalapálás hangjaira lettem figyelmes az átlátszó lombok között. Emberek mocorogtak tőlem jobbra, úgy száz méterre. Arrafelé vettem az irányt, mert a kíváncsiságom erősebb volt, mint a félelmem. Bíztam benne, hogy a falubeliek nem tévedtek, amikor azt állították, hogy nincs veszély a szigeten. 

Ahogy kibukkantam a lombok közül elállt a lélegzetem. A száz-százötven négyzetméter körüli homok-borította tisztáson hatalmas kőoszlopok álltak, legalább negyven darab. Az oszlopok alját gyönyörű faragások díszítették, a tetejük még nyers szikla volt. Az oszlopok három-öt méteresek voltak és más-más magasságban voltak díszítve. Volt amelyiknek csak az alsó fél méterén látszott emberi kéz nyoma, de volt, amelyik már majdnem egészen a tetejéig meg volt faragva. Elképesztő látványt nyújtottak. Mint egy kecses sziklaerdő az őserdő közepén. Az oszloperdőben heten dolgoztak, amikor odaértem. Meglepődtek, ahogy megérezték a jelenlétemet és felém fordultak egy pillanatra, de aztán mindannyian szó nélkül visszafordultak az előttük álló oszlophoz és folytatták a munkát. Nem akartam zavarni senkit és nem is értettem volna, amit mondanak, így csak lassan, amennyire tudtam csendesen sétáltam az oszlopok között és csodáltam a munkájukat. Minden oszlop előtt volt egy lábtörlőnyi ledöngölt homokfelület. Néhányon kivehető betű-szerű alakok látszottak, másokon már elmosta az eső meg a szél az írásjeleket. Ahogy sétáltam az elképesztő alkotások között, láttam oroszlánfej tetejére faragott hatalmas varánusz-szerű gyíkot, amelynek feltekeredő farkában egy madárfészek körvonalai rajzolódtak ki. A madárfészekben hat, csodálatosan simára faragott tojás tartott egy egészen elképesztően habosnak érződő felhőszerű valamit, aminek a tetején egy nőalak feküdt egy párnán a kezében fuvolával. Az oszlop eddig volt kifaragva és fogalmam se volt, hogy ezután hogyan lehet majd folytatni ezt a különös szobrot. Ahogy ezen gondolkodtam, az egyik kőfaragó odalépett hozzám a kezében egy vésővel és egy kalapáccsal. A két szerszámot felém nyújtotta és bíztatásul bólintott, hogy vegyem el őket és mondott is valamit, amit nem értettem. 

– De én nem tudok követ faragni – válaszoltam teljesen haszontalanul, hiszen a kőfaragó egy szót sem értett abból, amit mondtam. 

Ő megint bólintott és most már egy kicsit türelmetlenebbül nézett rám. Végül azt gondoltam, hogy a szerszámokkal a kezemben sem kell semmit csinálnom, úgyhogy átvettem tőle az eszközöket a békesség kedvéért. Amint ez megtörtént, a férfi elmosolyodott és felszabadult kezeit kitárva körbemutatott, majd a vállamnál fogva megfordított és kicsit lökött rajtam, hogy induljak el. Érezhetően azt akarta, hogy menjek körbe és vegyem szemügyre az oszlopokat. Elindultam hát és megcsodáltam egyik oszlopot a másik után. Voltak vadászjelenetek, meg elképesztő szerelmi történetek, volt olyan oszlop, amit csodálatosan élethű virágok díszítettek, voltak olyanok is, amelyeken szörnyű csatajeleneteket ábrázolt a művész. Mindegyik oszlop teljesen különböző volt, mindegyik más-más érzéseket keltett a nézőben. Azt éreztem, hogy egy különlegesen tehetséges művész stúdiójába léptem, egy olyan művészébe, akinek a munkáiért a legexkluzívabb galériák versengenek. 

Ahogy sétáltam egy oszlop sokkal jobban megragadta a figyelmemet, mint a többi. Ennek az oszlopnak az alján a művész meghagyta a teljes átmérőt, – legalább hatvan centiméter volt – és halak, rákok, bálnák meg mindenféle tengeri lények örvénylettek rajta körbe. Annyira csodálatos volt, hogy meg kellett érintenem. A férfi, aki a kezembe adta a szerszámokat, távolról figyelt és elmosolyodott. Ezt én nem vettem észre, mert annyira beszippantott az elképesztően élőnek érződő jelenet. A tengeri lények fölött egy halász vetette ki a hálóját a csónakjáról. A háló finom vonalainak kidolgozása olyan precíz és olyan plasztikus volt, hogy szinte éreztem az összecsomózott kötelek durva érintését az ujjaimon. A szemem előtt megelevenedett az egész jelenet. Láttam, a halászt, ahogy kidobja a hálót, aztán a hálót, ahogy súlyosan berepül a vízbe, a halak közé. Ahogy az összes alak mozogni kezdett az oszlopon a szemem előtt, beleszédültem a halak villámgyors cikázásába. Megtántorodtam egy pillanatra, de aztán gyorsan visszanyertem az egyensúlyomat. 

Ekkor a férfi, aki az előbb átadta a vésőt és a kalapácsot, odajött hozzám és megszólalt. Ezúttal valami különös oknál fogva értettem, amit mond. 

– Ez a maga oszlopa! Gyerünk! Essen neki!

– De hát az nem lehet! Én még sosem faragtam semmit és nem is jártam itt – válaszoltam még mindig a sebesen úszó halakat bámulva. 

– Dehogynem. Járt már itt. Valamikor régen. Most visszatért, hogy tovább dolgozzon a művén. Csak kezdje el, menni fog!

Én csak ráztam a fejemet. Eszembe sem volt tönkretenni ezt a gyönyörű műalkotást. A férfi azonban nem hagyta abba az unszolásomat. 

– Mi jön most? Milyen képet lát maga előtt? 

– Semmit. Tényleg – válaszoltam a felelősség súlyától bénultan. 

– Csak engedje el magát! Mit lát? 

Ahogy lelassítottam a légzésemet, hogy egy kicsit megnyugodjak, megjelent egy kép. Egy ház egy ahhoz hasonló tisztáson, ahol most magam is álltam. A ház előtt volt egy kis tó, és játszott ott egy kisgyerek. 

A férfi elmosolyodott. 

– Látja már, ugye? – kérdezte. 

Én is elmosolyodtam. 

– Igen, látom. 

– Akkor faragja meg!

– De én képtelen vagyok rá – válaszoltam kétségbeesve. 

– Ugyan, dehogy! Csak tartsa mindig maga előtt a képet és üsse le a felesleges kődarabokat az oszlopról. 

– De ez képtelenség, nekem ez nem megy! 

– Itt mi van a fejében? – bökött az oszlop jobb szélére, pont a halász fölött a férfi, majd kérdőn nézett rám. 

– A ház sarka. 

– Hol? 

– Itt kezdődik a ház – mutattam rá egy pontra. 

– Helyes. Akkor szedje le a felesleget!

A hite, hogy képes leszek kifaragni egy házat egy nyers kődarabból erőt adott és tétova mozdulatokkal elkezdtem a vésővel faragni a követ. Annyira elmerültem a munkában, hogy nem is vettem észre, hogy a férfi közben elsétált. Csodák csodájára órák múlva megjelent a kis ház. Én voltam a legjobban elképedve az eredményen. Kirobbanó lelkesedéssel néztem körül, olyan büszke voltam magamra, mint még soha. A tekintetem azonban nem találkozott senki máséval. Mindenki a saját munkájával volt elfoglalva. Kicsit csalódott voltam. Még a férfi, akinek az unszolására nekiálltam ennek a képtelen munkának, sem foglalkozott velem többet. 

Visszafordultam a kőoszlop felé és már láttam is, hogy mi hiányzik. Ki kellett még faragnom a kisfiút, meg a tavat és a virágokat, meg a kisfiú anyját a ház ajtajában. Lázasan láttam neki a munkának. 

Teltek a hetek és én csak faragtam egyik alakot a másik után. A körmeim letöredeztek a munkában, a megmaradt, reszelős csonkok pedig feketék lettek a kosztól, de semmi sem érdekelt. Emberek jöttek-mentek időnként. Az egyik faragó meghalt, egy másik pedig befejezte a művét és szépen csendben elvonult. A férfi, aki engem is rávett annak idején, hogy próbáljam meg kifaragni amit látok, a két férfi oszlopa elé írta a neveiket. Bele a homokba. Nem értettem, miért nem vésik kőbe a neveket, hiszen így alig pár hétig lesznek csak láthatóak, de az egész kérdés nem érdekelt annyira, mint az, hogy lássam a képet, ami a fejemben megjelent, előbukkanni a kőoszlop oldalán. Olyan elhivatottan dolgoztam, mint még soha életemben. Rick és Koa azóta párszor meglátogattak, miután elindultak a keresésemre és megtaláltak. Nem tudtam nekik elmagyarázni, hogy miért érzem ezt a hihetetlen elhivatottságot, ezt a sürgetést, hogy kifaragjam a képeket, amiket magam előtt látok. A két férfi végül arra jutott, hogy biztosan megőrültem a civilizáció hiányától és elvonultak. Szerencsére a falubeliek minden nap hoztak valami ételt és vizet a faragóknak. Az ő szemükben mi valami szent dolgot cselekedtünk és ezért elláttak bennünket. 

A hetekből hónapok lettek. Egy nap Koa és Rick jelentek meg és szóltak, hogy jött egy hajó, hazamehetünk. A gondolatra azonban, hogy befejezetlenül kell hagynom a művemet, olyan sírógörcs jött rám, hogy megértettem, nem mehetek el innen addig, amíg nem végeztem a feladatommal. A férfiak egy darabig próbáltak meggyőzni arról, hogy ideje visszatérni a civilizációba, de megmakacsoltam magam. Az oszlopomnak még csak az alsó nyolcvan centije volt megfaragva, nem mehettem sehova. Elköszöntem hát tőlük és ők – gondolom – elhagyták a szigetet. 

Számomra semmi más nem létezett már csak az oszlop és a munka, ami minden nap várt. Az idő múlását a férfin érzékeltem csak, aki annak idején elindított az oszlopfaragás útján. A háta meghajlott, a szemei alatt akkora táskák jelentek meg, mint egy-egy megtömött neszesszer. A haja is őszbe fordult és azt gyanítottam, hogy az enyém is, bár nem láttam soha, mert mindig a fejem tetejére tekerve hordtam és nem is emlékeztem rá, mikor engedtem le utoljára. Évek múlva érzékeltem, hogy a kezeim gyengébbek és remegni kezdtek. Már nem tudtam olyan gyorsan haladni és egyszer a remegés miatt rossz helyen vertem le egy levél szélét, amitől az úgy nézett ki, mint egy banánlevél, amit csúnyán megtépett a szél, pedig én egy szép, egészséges levelet akartam faragni. Káromkodtam egyet, aztán igazítottam a dolgon, hogy ne legyen olyan esetlen a formája. 

Ekkorra már egy dzsungeljeleneten dolgoztam. Egy tigrist faragtam, amint előbukkan az alakja a szétnyíló levelek között. A tigris feje fölé egy vidám majmot terveztem, amelyik követi a hatalmas ragadozót és nem fél tőle, mert tudja, hogy még a tigrisnél is ügyesebben mászik fára és gyorsabban tudja átszelni a levegőt a fák ágai között kifeszült indákon ugrálva. 

Lázasan dolgoztam nap mint nap. Észre sem vettem, hogy egyes kőfaragók elmentek, mások meghaltak, új emberek pedig csatlakoztak és tovább faragták a régiek munkáit. A férfi egyre lassuló léptekkel és egyre bizonytalanabb kézzel ment egyik oszloptól a másikig és írta bele a homokba a neveket. Semmi más kapcsolatunk nem volt, csak annyi, hogy amikor az én oszlopom felé vitt az útja és elment mellettem, elégedetten bólintott, én pedig rámosolyogtam. 

Egy nap aztán olyan fáradtságot éreztem, hogy nem tudtam megemelni a vésőt, pedig még a tigrist sem fejeztem be. A hátsó része nem volt még tökéletes, túlzottan szögletesek voltak a vonalai. Kimerülten ültem az oszlop előtt és csak bámultam magam elé. 

A férfi odajött. 

– Ennyi elég volt. Most már pihenjen és nézze meg, mit alkotott! Különlegesen szép lett! – mondta, miközben körbejárta az oszlopot és megsimogatta a házat, a kisfiú alakját és végigfuttatta ráncos ujjait a tó körüli nádason. – Kitűnő munkát végzett!

– De hát még nincs is kész! A tigris, meg a majom…még hiányzik… – hebegtem, de én magam is tudtam, hogy nincs több erőm. 

A férfi kedvesen rám mosolygott. 

– Lesz olyan, aki továbbfaragja. Mindig jön valaki…Nézze meg, micsoda képeket faragott! Milyen gyönyörű és mennyit haladt!

Végtelen szomorúság töltött el. Rájöttem, hogy eljött az időm és már nem fogom látni, ahogy a tigris tökéletesedik és azt sem, ahogy a vidám kismajom megjelenik a feje fölött. Aztán ránéztem a halakra, a halászra, majd a házra, a kisfiúra, az anyjára, meg a tóra és a békára, ami az egyik tavirózsa levelén napozott. Hihetetlen volt, hogy ezt a csodát én hoztam létre. Egyedül, csak én. Aztán feljebb emeltem a tekintetemet és megláttam a dzsungelt, a húsos, szélesen elterülő leveleket, az erőt, ami a tigris tekintetéből áradt és elsírtam magam a sok szépség láttán. Bár nem fejeztem be a művemet, amit elvégeztem, az is csodálatos volt. Rámosolyogtam a férfira, ő pedig felsegített. 

– Menjen vissza a faluba, Erin! A többit majd én elrendezem. 

Bólintottam és megöleltem a férfit. Nem tudtam, hogy honnan tudja a nevemet. Talán Rick-től hallotta még régen, amikor értem jöttek, de azt tudtam, hogy amíg én visszafelé botorkálok gyenge lábaimon a faluba, ő beleírja az oszlop elé a homokba a nevemet. És azt is tudtam, hogy már csak pár hét és a betűket elmossa az eső.

Ha tetszett a novella, olvass bele regényeimbe, A Játékmesterbe, A nő, aki jobban szerette a kutyáját, mint az embereket-be vagy a nemrég megjelent A Tükörkészítőbe is! Nem fognak csalódást okozni!

FRISSÍTÉS: A könyveket mostantól az Eszkuláp Állatvédő Egyesülettől lehet megrendelni min. 3000 Ft adomány fejében, amelyből a teljes befolyó összeg az egyesület munkáját támogatja.