Egy plüssmackó élete

Jane két éve vitte haza Jacket, a plüssmackót. Egy esküvői bulin találkoztak, ahol Jack a szálloda ajándékboltjában töltötte az időt. Jack hatalmas és kedves volt, Jane egyből elolvadt a barátságos barna szemeitől. 

Két éve élt együtt Jackkkel a plüssmackóval. Jack hol a kanapén üldögélt, hol pedig az ágyon feküdt. Jane hozzábújhatott ha rossz napja volt a könyvtárban vagy ha hízott két kilót, amit a világ tragédiájaként élt meg. A nő élete nem volt könnyű. A munkáját ugyan szerette, de egy elviselhetetlen főnök keserítette meg az életét a könyvtárban. A könyvek voltak a szerelmei. Imádta őket. Egész nap képes volt csendben rendezgetni őket, katalogizálni vagy a megunt és ezért a könyvtárnak adományozott könyveket kiválogatni. A baj csak az volt, hogy nehezen dobott ki egyet is. Még akkor is, ha a könyv éppen a Világ 1983-ban címet viselte. Pontosan tudta, hogy mennyi energia volt megírni azt a sok-sok oldalt. Tudta, hogy valakinek ez akkor volt annyira fontos, hogy minden egyes betűt papírra vetett. Tényleg papírra vetette a betűket és nem kényelmesen egy szövegszerkesztőbe gépelte be, ahol könnyű volt átírni, kijavítani a kevésbé sikerült mondatokat. Jane értékelte ezt. Három novellája és legalább ugyanennyi könyve állt befejezetlenül az íróasztalja fiókjában. Pedig olyan könnyűnerk tűnt a dolog. Csak írnia kellett, illetve kellett volna. De nem ment. Mindig megjött a sztori eleje. Az első szereplő, talán a második is, de azután valahogy elakadt a dolog. Vagy nem sikerült egy értelmes párbeszédet írnia a két szereplő között, vagy az egyik megmakacsolta magát és nem volt hajlandó belesimulni az előzőleg olyan klasszul kitalált történetbe. Olykor a másik gyámoltalanodott el és sehogyse tudta eldönteni, mi legyen a következő lépése egy adott helyzetben. Jane ilyenkor abbahagyta az írást és várt. Várta, hogy megjöjjön az ihlet, hogy a történet kimozduljon a holtpontról. Sokszor hónapokig várt, amíg egyszercsak az egész sztori elmúlt. Már nem volt borzongás, amikor rágondolt, nem volt a jól ismert bizsergés, ami azt jelezte, hogy most valami különlegeset talált. Egyszerűen meghalt. Így az íróasztala fiókja tulajdonképpen egy sor korán elhunyt történet temetője lett. Amikor hétvégeken a sokadik próbálkozás után leoltotta a lámpát az elhunyt felett, felállt és leült Jack mellé. A támogatása és a megértése ilyenkor nélkülözhetetlen volt. Jane betett egyet a kedvenc filmjei közül, hozott egy nagy adag csokit a konyhaszekrény felső polcáról és odabújt Jackhez. A film közepén rendszerint kitört belőle a tehetetlen düh. Kiabált, sírt és Jack csendben hallgatta. A támogatás és a kritika nélküli megértés jólesett a nőnek. Amikor kidühöngte és kikeseregte magát, megnézte a film végét, azután fogta és betette a hullát a fiókba, kidobta a csokipapírt és lefeküdt aludni. Ilyen napok után másnap úgy érezte, hogy három kilót hízott, amin még Jack szerető tekintete sem tudott segíteni. Meg is állapította, hogy a fogyókúra legnagyobb ellensége az írás. 

Hétfőn azután minden kezdődött előlről. Igyekezett beslisszolni a munkaállomására anélkül, hogy a főnökének keresztezte volna az útját. Bár úgyis minden nap megjelent a pultja előtt, de legalább addig nem kellett elviselnie a sznob entellektüel fejet. A főnöke nem szerette a könyveket, ő igazgató szeretett lenni, akárhol. A könyvtár tőle lehetett volna egy húsfeldolgozó üzem is, mindegy lett volna. A bársonyszék és a cím voltak a fontosak, az elolvasott könyveket pedig trófeaként hordta az övén, ahogy régen a bennszülöttek hordták megölt ellenségük fejét az övükön. Jane mindig úgy érezte, hogy amikor valaki elolvassa őket, a könyvek új életre kelnek, de a főnökénél ez pont fordítva volt. Ha ő hazavitt és elolvasott egy könyvet, azt véres hullaként hagyta ott Jane pultján. A nőnek napokba telt, amire a kötetbe új életet lehelt. Letörölgette, ott tartotta maga mellett és napjában egyszer-kétszer megsimogatta. Amikor úgy érezte, hogy a kötet végre visszanyerte az életkedvét, csak akkor rakta vissza a polcra. Időnként váratlan segítséget is kapott. Ha egy-egy könyvszerető ember pont azt a könyvet akarta hazavinni, amit éppen élesztgetett, akkor odaadta. Rendszerint amikor visszakapta őket, érezte, hogy újra pezseg bennük az élet és megint boldogan tárják fel titkaikat az új olvasóknak. 

Jane napközben nem is gondolt Jackre. Tudta, hogy a plüssmackó otthon várja, hogy bízhat benne és bármikor hozzábújhat majd, ha szüksége lesz rá. Bár nem gondolkodott ezen, a lelke mélyén tisztában volt vele, hogy Jack biztonságot és melegséget ad kihalt otthonának. 

Hétközben sokszor ért haza későn. A főnöke kedvenc hobbija volt, hogy délután ötkor adjon neki feladatot, amivel másnap reggelre készen kellett lennie. Így sokszor még órákat bent maradt zárás után is. Csütörtökönként és hétvégeken pedig a szüleit látogatta meg. Csütörtökön az édesanyjánál vacsorázott, aki egyedül élt amióta az apjával elváltak. Ezek a vacsorák csendesen, de szeretetteljesen teltek. Így ezeken a napokon Jane nem ért haza este tíznél korábban. Jack ilyenkor is rendíthetetlenül várta a kanapén, hogy melléüljön egy kicsit mielőtt elmegy lefeküdni. 

A szombatot az apjával töltötte, aki három sikertelen házasság után, megint egyedül maradt. A legtöbbször folyt belőle a panasz a legújabb exfeleségéről, akivel nem tudtak megegyezni, hogy melyik ház kié legyen és vérre menő vitákat folytattak egymással, de kizárólag az ügyvédeik jelenlétében. Jane ebben nem tudott igazságot tenni és belefásult már a hallgatásba is. Minden szombaton hullafáradtan esett haza délután négy felé. Estére már nem volt kedve semmit sem csinálni, így maradt a filmnézés a kanapén Jackhez bújva. Fogalma sem volt, hogy a plüssmackójának hogyan van türelme megnézni századszor is a kedvenc filmjét, az Ének az esőbent. 

Vasárnap Jane lelkiismeretfurdalástól gyötörve elment a konditerembe, ahol az a helyes recepciósfiú megint olyan kedvesen mosolygott rá. Hét közben sokszor gondolt rá, hogy rendszeresebbé tehetné a látogatásait, de egyszerűen nem tudta rávenni magát a mozgásra, amikor egy fárasztó nap után este nyolc körül elhagyta a könyvtárat. Így maradt a vasárnapi könnyed flörtölés és utána a keménynek beállított félórás súlyzós edzés, majd a gőz. A gőzfürdő volt a hét legélvezetesebb programja. Ilyenkor elazult és egy kicsit elfelejtette a főnökét, a temetőt a fiókjában és azt a négy tábla csokit is, amit a múlt vasárnap óta tömött magába. Ahogy a látása, úgy az érzései is elhomályosultak a gőzben. Időnként felderengett az apja vagy az anyja képe, néha-néha még Jack is felmerült a gondolataiban, de azután mindannyian a ködbe vesztek.

Megint délután négy volt, amire néhány kör gőzkabin, zuhanyozás, majd hajszárítás után hazaesett. El volt lazulva és ki volt merülve. Este hét felé már elkezdte a szokásos “holnap megint hétfő lesz” stresszelést. Ilyenkor Jack mellett sem volt kedve üldögélni, az íróasztalára nézve pedig majdnem dührohamot kapott. Bevonult a hálószobába és dühösen bevágta maga mögött az ajtót. A plüssmackó megértően nézett utána. 

Hétfőn kezdődött minden előlről. A hét monotonitását nem igazán szakította meg semmi. A barátai már régen eltűntek, mert a sok túlóra miatt sosem tudott rájuk időt szakítani. Csak az unokatestvére Lyam és az ő legjobb barátja, Dylan maradtak az életében. A két fiú valahogy nem akarta engedni, hogy belesüppedjen a mókuskerékbe, ezért kéthetente legalább egyszer elvitték valahová. Vagy vacsoráztak vagy valami hangos bárban igyekeztek túlkiabálni a zenét. Olyan is előfordult, hogy a fiúk felmentek hozzá egy-egy hétköznap este, amikor sikerült normális időben hazaérnie. Ilyenkor lezuhantak a kanapéra, hangosan hahotázva elmeséltek néhány csajozós sztorit, megitták Jane borkészletét és Dylan ledobta Jacket a padlóra. A nő szíve mindig fájt egy kicsit, hogy ilyen mostohán bánnak a plüssmackójával, de nem volt bátorsága kiállni mellette és kikérni magának ezt a durva bánásmódott. Így Jack csak ült féloldalasan a kanapé karfájának támaszkodva és türelmesen várta, amíg elvonulnak a vendégek. Jane ilyenkor mindig nagy szeretettel vette fel a macit és ültette újra a kanapéra a megérdemelt helyére. A két fiú fárasztotta, de mégis úgy érezte, ha ez a kötelék is elszakadna, akkor végképp elveszítené az esélyét, hogy találjon magának egy megfelelő párt. Pedig a bárokban, ahová elvitték esélye sem volt ismerkedni.  Mindenki tíz évvel fiatalabb volt nála, a sötétben nem látta az arcukat és amúgy sem hallott semmit sem abból, amit mondtak. Előfordult, hogy azt hitte, a bárpultnál mellette ücsörgő jóképű fickó kikezdett vele, pedig csak amiatt szólt, hogy lecsúszott a kabátja a szék háttámlájáról és minden arra menő rajta taposott. A hatalmas zajban percekbe telt, amíg felfogta miről beszél a pasi és hihetetlen zavarban váltott flörtmódról hálamódba. Rettentően kínos volt! Pár perc múlva elhagyta a helyet és menekült haza a megértő és megbízható Jackhez. 

Ez a hét pont úgy kezdődött mint a többi. Jane hétfő reggel elköszönt Jacktől és gyomorgörccsel bebuszozott a könyvtárba. Aznap nem sikerült kikerülnie a főnökét. A férfi meglátta, ahogy iszkolt el a szobája ajtaja előtt és behívta. Azt a feladatot kapta, hogy katalogizálja újra az összes közgazdasági szakkönyvet és válogassa szét őket 1985 előtti és utáni kiadásokra, a régebbieket pedig vitesse le a raktárba. A feladattal aznap készen kellett volna lennie, de Jane tiltakozott, hiszen legalább kétezer könyvről volt szó. A főnöke végül engedett és három napot kapott a munka elvégzésére. Hogy nyomatékosítsa a hatalmát, az íróasztala végére dobta Stanislav Lem összes művei első kötetének kibelezett példányát. Jane majdnem elsírta magát, amikor meglátta az alig élő áldozatot. A férfi büszkén pózolt a tetem felett, kijelentve, hogy két nap alatt elolvasta az egészet és hogy Lem túlértékelt író. Jane mindkét állításában erősen kételkedett, mert a könyv több, mint ezerötszáz oldal volt, így két nap alatt csak akkor lehetett elolvasni, ha az ember nem aludt. Abban pedig egészen biztos volt, hogy ilyen tempóban esélye sem lehetett senkinek arra, hogy élvezze az olvasást. Pontosan ez volt az, ami megölte a könyveket, ez volt a trófeavadászat. A főnök azzal bocsátotta útjára, hogy estére hozza ide neki a második kötetet is. Jane szeretettel nyalábolta fel a ragadozó újabb vérző áldozatát és vitte el a saját pultjához. Ott letette, megtisztogatta és a papírjai mellé helyezte. Tudta, hogy a figyelme, a gondossága pár nap alatt meggyógyítja majd a könyvet és újra a régi, büszke kötet lesz. 

A következő két napban Jane este tízig bent volt a könyvtárban. Katalogizált, válogatott, törölte a port a könyvekről. Csak futólag gondolt Jackre. Volt egy kis lelkiismeretfurdalása ha arra gondolt, hogy ott várja őt a kanapén ülve, de gyorsan visszafókuszált a feladatára. 

A harmadik nap reggelén a főnöke megjelent a pultjánál. Jane már azt hitte, hogy a határidő előtt jött számonkérni a feladatot, de ehelyett drámai hangon közölte, hogy elhagyja a könyvtárat és Jane belátásán múlik, hogy befejezi-e amit elkezdett vagy sem. Ahhoz képest, hogy évekig pokollá tette a nő életét, a férfi elég sok időt töltött a pultnál. Olybá tűnt, mintha valamiféle sajnálkozást várt volna régi alkalmazottjától. Jane száján azonban egy “Tényleg, nahát!” - nál több nem jött ki. Végül a férfi visszaadta neki a két napja kikölcsönzött kötetet, azután elvonult. Szerencsére úgy tűnt, hogy ebbe még bele se kezdett. A könyv mindenesetre jobb állapotban volt, mint a többiek, akiket visszalökött Jane kezébe. A nő örömtáncot járt. Ennél jobb hírt nem is kaphatott volna! Megszabadult attól, aki teljesen megmérgezte azt a helyet, amely számára a legszentebb volt. Két órával később kapott egy hívást a helyi önkormányzattól, hogy ideiglenesen neki kell átvennie a könyvtár irányítását, amíg meg nem találják a főnöke utódját. Jane először szinte sokkot kapott, de egy órával azután, hogy letette a telefont már ujjongott. Addig is, amíg nem lesz új ember a könyvtár élén azt csinálhat, amit csak akar! Felhozathatja a könyveket a raktárból, hogy újra kint lehessenek a fényben, szervezhet programokat iskolásoknak és tematikus napokat, meg író-olvasó találkozókat. Megteheti mindazt, amit évek óta szeretett volna, de sosem kapott rá engedélyt. Abbahagyta a katalogizálást, körbement az épületben, megsimogattott néhány különösen szép bőrkötéses kötetet és beszélt a másik két alkalmazottal. Elmondta nekik, hogy mi a helyzet. A főnök távozását ők is megkönnyebbüléssel fogadták. Az egyikük, egy középkorű irodalomtanárnő, aki tíz év tanítás után jött rá, hogy nem szereti a gyerekeket, csak annyit mondott, “Remélem most már valaki olyat tesznek ide, aki ért is ahhoz, amit csinál!”. A másik, Paul, egy Jane korabeli férfi, akit csak futólag ismert és aki a pénzügyekért felelt. Ő széles mosollyal nyugtázta a bejelentést és megkérdezte:

– Nos, hogyan tovább, igazgató asszony? 

Jane elmosolyodott. Magában ízlelgette a szavakat: igazgató asszony.

– Nem tudom. Kérek egy kis időt, hogy végiggondoljam. – azzal otthagyta a két alkalmazottját és aznap rendes időben ment haza. 

Jack a kanapén várta és boldog volt, amikor elújságolta neki a híreket. Remélte, hogy így többet lehetnek együtt, hiszen Janenek már nem kell majd minden nap túlóráznia. Jane ránézett a tegnap a dohányzóasztalon hagyott két kocka csokira, meg az íróasztalára, de most már nem tűntek olyan drámainak az elvetélt regények és novellák. Végül is igazgató asszony lett! A csokit visszatette a konyaszekrénybe és leült Jack mellé a kanapéra. 

A következő két hétben lázasan dolgozott a pultjánál. Megkapta már a volt főnöke szobáját, de úgy érezte furcsa lenne beköltöznie. Még várt egy kicsit. Paullal sokat dolgoztak együtt. Átnézték a könyvtár pénzügyeit, megállapították, hogy mely területeken tudnának spórolni, hogy egy-egy eseményt meg tudjanak szervezni. Jane élvezte a közös munkát. Megállapította, hogy a férfi éles eszű, kedves és nagyon tetszett neki a mosolya is. 

Másfél hónap telt el, amióta Jane lett a könyvtár ideiglenes igazgatója és ezalatt a másfél hónap alatt többet dolgozott, mint előtte. Nem is annyira a munka mennyisége, mint Paul társasága tartotta bent esténként az irodában. Amikor a kolléganőjük elment, a könyvtár pedig bezárt, rendeltek sushit vagy kínait és még órákig beszélgettek a könyvek felett. Terveket szövögettek a jobb elrendezésre, programokat találtak ki és közösségi térnek kerestek helyet az épületen belül. Egyiküknek sem akaródzott igazán hazamenni. Jane már szinte el is feledkezett Jackről. Amikor esténként hazaért már a másnapi ruháján és frizuráján gondolkozott és alig-alig nézett rá a kanapén üldögélő plüssmackóra. Igazgatóvá avanzsálása után két hónappal csattant el az első csók közte és Paul között. Éppen a kínai felett elmélkedtek arról, hogy hogyan lehetne több iskolást rávenni az olvasásra és a könyvtárba járásra, amikor csörgött a férfi telefonja. Paul felállt, felvette a telefont és átvonult a másik terembe. Amikor visszajött, Jane éppen szedte össze a papírdobozokat és a kuka felé tartott. A férfi elállta az útját és megcsókolta. Mennyei volt. Az első csókot több másik követte és aznap este Jane a szokásosnál is később ért haza. Rá sem nézett Jackre, csak ledobálta a ruháit és beállt a zuhany alá, azután lefeküdt. Reggel ugrándozva ébredt. Paultól már egy sms várta, amiben azt írta, már alig várja, hogy lássa. Jane összekapta magát és elrohant a könyvtárba. Szinte az egész napot együtt töltötték, a nő úszott a boldogságban. Amikor nem voltak együtt, akkor is folyamatosan jöttek-mentek az sms-ek. Alig tudott dolgozni. Két hét múlva megbeszélték, hogy együtt töltik a hétvégét. Jane mindent megszervezett. Mindenféle ürüggyel lemondta a csütörtöki vacsorát az anyjánál, mert ruhákat akart vásárolni és lemondta a szombati programját az apjával. Csak Jacknek nem tudta, hogy mit mondjon. Eljött a csütörtök és még mindig fogalma sem volt, hogy mit találjon ki. Péntek reggel hosszasan állt a zuhany alatt, a gyomra diónyira zsugorodott. Valamit ki kellett találnia. Ekkor kinyílt a zuhany ajtaja és ott állt Jack kezében az ő telefonjával. 

– Ez a Paul azt írja, hogy már alig várja, hogy együtt töltsétek a hétvégét. Úgy tudtam, a hétvégén végre elmegyünk és megnézzük azt az új francia filmet. Te megcsalsz engem? – kérdezte és a szemében hihetetlen mély fájdalom ült. 

Jane nem tudta mit feleljen. Az elmúlt két évben a kapcsolatuk ellaposodott. Már nem is beszélgettek. Aztán rájött, hogy már az elejétől úgy nézett a férfira, mint egy plüssmackóra, aki ott van, amikor kell és ott lehet hagyni a kanapén napokra, ha éppen nincsen hozzá kedve. Így tekintett rá attól kezdve, hogy az esküvőn találkoztak az ajándékboltban, amikor a férfi valami szuvenírt keresett a négyéves unokahúgának. 

Jane még mindig nem tudta mit felejen. Nyelt egy nagyot. Érezte, hogy mekkorát hibázott és rájött, hogy esélyt sem adott ennek az embernek. Mélyen Jack szemébe nézett és azt mondta: 

– Sajnálom. 

A férfi leejtette a telefonját a fürdőszoba piros szőnyegére. Ott feküdt a szerkezet, mint gyilkos fegyver a vértócsa közepén. Jane addig a fürdőben maradt, amíg Jack össze nem pakolta a holmiját. Hallotta ahogy a férfi csomagol, nyitogatja a szekrényeket és járkál a lakásban. Éppen akkor lépett ki a fürdőből, amikor Jack az ajtóban állt a bőröndjeivel. Még egyszer visszanézett a nőre, azután némán becsukta maga mögött a bejárati ajtót. 

Jane döbbenten nézett utána. Lerogyott a kanapéra, ahol ott volt az űr, amit a kedves, megértő plüssmackója hagyott hátra. Hirtelen nem kapott levegőt. Percek kellettek, amíg sikerült annyira összeszednie magát, hogy fel tudott öltözni. 

– Végül is, jobb így mindenkinek. – hitegette magát. – Ez a kapcsolat úgysem működött soha. Jack mindig csak itthon akart ülni. 

Amikor beért a könyvtárba, bemutatták neki az új főnökét. Az új igazgató asszony fiatal volt, energikus és hihetetlenül stílusos a laza fehér nadrágjában, meg a kék-fehér csíkos hosszú ujjú felsőjében. Rövid, fiús frizurája volt, de mégis volt benne valami Audrey Hepburnös, ami egyből megfogta a férfiakat. Szemmel láthatóan Pault is. Jane nem hitt a szemének, amikor látta hogyan viselkedik a férfi a nővel. 

Végül a hétvége katasztrofálisan sikerült. Jane gyászolt és közben dühös volt a férfira, aki ilyen szemérmetlenül nyomult az új főnökre. Két napon keresztül végig veszekedtek és vasárnap este úgy váltak el, hogy jobb, ha csak kollégák maradnak. Jane este hétkor ért haza. Becibálta a bőröndjét az ajtón, lerúgta a cipőjét és lerogyott a kanapéra, ahol fájón, üresen tátongott Jack helye. Bekucorodott abba a sarokba, ahol a férfi mindig ült. Az ülőpárna még be volt nyomódva. Jane magához húzta a csíkos pokrócot, ami évek óta árválkodott a másik karfára terítve. Eddig  sosem volt a pokrócra szüksége, mert Jack testének melege mindig bőven elég volt, hogy felmelegítse. Betakarózott és álomba sírta magát.

Ha tetszett a novella, olvass bele regényeimbe, A Játékmesterbe, A nő, aki jobban szerette a kutyáját, mint az embereket-be vagy a nemrég megjelent A Tükörkészítőbe is! Nem fognak csalódást okozni!

FRISSÍTÉS: A könyveket mostantól az Eszkuláp Állatvédő Egyesülettől lehet megrendelni min. 3000 Ft adomány fejében, amelyből a teljes befolyó összeg az egyesület munkáját támogatja.