Belső ellenség

Ketten vagyunk testvérek, Susanne és én. Én nem szeretem őt és azt hiszem, ez nem meglepő, de ő sem szeret különösebben engem. Mindenki mondta, hogy majd kinőjük a kölcsönös ellenszenvet, de az elmúlt harmincöt év bebizonyította, hogy nincs igazuk. Mindketten illedelmesen megjelenünk a családi eseményeken és támogatjuk édesanyánkat, akinek annak ellenére, hogy az egészsége gyenge lábakon áll, nemigen van szüksége támogatásra. Ezt a nővérem is tudja és én is tudom, de ha nem ezt tennénk, akkor bizony semmiről sem tudnánk beszélni. Neki megvan mindene, ami az én életemből hiányzik és nekem is megvan mindenem, amiben ő szenved hiányt. Susanne már-már a mártíromságig tökéletes anyaként neveli négy gyermekét és ápolja korán elhunyt férje egyre halványuló emlékét. A gyerekeknek, akik közül a legkisebb is már tíz éves, minden karácsonykor le kell rajzolniuk valamilyen családi jelenetet, amin az apjuk is szerepel. Az apjuk, akire még a két nagyobb is csak halványan emlékezhet, hiszen kilenc éve meghalt. Az az igazság, hogy már én is alig emlékszem rá. John szigorú és nagyon kocka ember volt. Mindennek úgy kellett lennie, ahogy ő akarta és a kihágásokat fél napnyi büntető csenddel “díjazta”. Nekem ő sem volt különösebben szimpatikus. Egyszer, amikor a legnagyobb unokaöcsém még csak három éves volt, kiöntötte a tejet a szőnyegre. John hatalmas patáliát csapott a műszálas, gépi szövésű szőnyeg miatt és miután nagy dérrel-dúrral feltakarította a kiömlött lé egy részét, nem volt hajlandó többet kommunikálni a kisgyerekkel. Susanne próbált hatni rá, én pedig próbáltam elterelni az unokaöcsém figyelmét az apja viselkedéséről, de a délután nagy része így is nagyon kínosan telt. Fogalmam sem volt, hogy Susanne mit látott Johnban, de ez nem is az én dolgom volt. A lényeg, hogy amikor John meghalt, Susanne egyedül maradt és a kapcsolatuk, valamint a férfi apai érdemei már-már alig látható tetejű, elképsztően magas piedesztálra kerültek. Susanne ezután mindenkit Johnhoz hasonlított és természetesen bármilyen összehasonlításból John került ki diadalmas fölénnyel. A nővéremnek esélye sem volt egy másik párkapcsolatra. Az anyám persze folyton mondogatta, hogy kerítsen magának egy másik férfit, de lássuk be, négy gyerek és egy halott férj szelleme mellett erre nem volt sok esély. 

Március 26-a volt és én a Picadillyn vártam a nővéremre, hogy születésnapi ajándékot vegyünk anyánknak. Az ünnepséget másnap tartottuk Susannenál. Ő már gondoskodott a születésnapi torta hozzávalóiról, amikből másnapra egészen biztosan valami szemkápráztató tortát fog előállítani. Nekem annyi energiám sem volt, hogy egy képeslapot vegyek. Előző este értem haza New Yorkból, ahol a két nap szinte folyamatos tárgyalás, üzleti vacsorák és végül a hosszú repülőút kiszívta minden energiámat. Gazdasági jogászként, egy jelentős cégfelvásárlás közepén, egyszerűen nem volt sem türelmem, sem energiám tortákkal vagy idétlen képeslapokkal foglalkozni. A nővérem csinosan, de karikás szemekkel érkezett. Mint kiderült a legkisebb unokaöcsém lázas volt és egész éjszaka nem tudott aludni a fullasztó köhögéstől. Amíg mesélt, elindultunk a Regent utcán és bementünk anyám kedvenc ruhaboltjába. Amíg Susanne válogatott, én igyekeztem ébren maradni. A nővéremet felvillanyozta a vásárlás, engem pedig halálosan untatott. Bár megengedhettem magamnak igényes ruhadarabokat és kiegészítőket, egyszerűen sosem éreztem azt az izgalmat, amit a nővérem, amikor vásárolni indultam. Nekem a vásárlás is amolyan munkaféle volt, legalábbis így álltam hozzá. Határozott céllal, hatékonyan és ha lehet minél gyorsabban. Emellett utáltam próbálni is. Ha rajtam múlt volna, sosem vettem volna mást, mint harisnyát, sálat és bő tréningfelsőket. Ezeket próba nélkül meg lehetett venni. Ehhez képest minden nap bele kellett passzíroznom magam egy kosztümbe. Amíg ezen tűnődtem Susanne odajött hozzám egy színes sállal. Jónak tűnt, bár tudtam, hogy anyánknak már vagy ötven sálja van. Mivel nekem semmi ötletem nem volt, beleegyeztem a dologba. Odaléptünk a kasszához és fizettem. Susanne a férje életbiztosításából élt, mert négy gyerek mellett nem tudott dolgozni, ezért az volt a hallgatólagos megállapodás, hogy ő főz, szervez és vendégül lát, én pedig fizetek. Így senkit nem kellett beengednem a lakásomba és főleg nem kellett a vendégek utáni romhalmazzal foglalkoznom. 

A gyors vásárlás után Susanne megígérte, hogy becsomagolja az ajándékot, azután elváltunk. Elindultam a metró felé, hogy minél előbb hazaérjek és lerúghassam magamról a nem túl magas sarkú, de kínzóan szűk körömcipőt. 

Épp amikor beléptem a lakásba csörgött a telefonom. Anyám keresett. 

– Szia, anya!

– Szia Sarah! Mikorra kell holnap a nővéredhez érnünk? 

– Gondolom négy körül – válaszoltam, tudván, hogy anyám nem egyszerű kérdést tett fel. Az ő kérdései sosem csak információszerzésre szolgáltak. 

– Óh, én fél négyig a fodrásznál leszek, nem fogok odaérni – Megértettem a helyzetet. Vagyis el kell mennem érte kocsival, mert tömegközlekedéssel nem fog időben érkezni. Felment bennem a pumpa. Sosem értettem, hogy miért nem tud egyszerűen megkérni valamire.

– Szerintem nem probléma, ha később érsz oda. Végül is te vagy az ünnepelt, megvárunk – válaszoltam higgadtan. 

Pillanatnyi csend volt a vonal végén.

– Vagy jöhetsz akár taxival is – Folytattam. 

Anyám még mindig hallgatott, azután azt mondta. 

– Rendben, majd meglátom. Szia! – Ezzel letette a telefont.

Számoltam magamban úgy húszig, mire megint csengett a telefonom. A nővérem keresett. 

– Szia!

– Szia! Miért nem tudod elhozni holnap anyát? Igazán nem nagy kerülő és olyan elesett mostanában. 

– Nem mondta, hogy vigyem el és amúgy nem is elesett. Nem hallottad, hogy hogy kiosztotta azt a  punk srácot, aki a kukák…

Nem tudtam befejezeni, mert Susanne felcsattant. 

– Nem hiszem el, hogy ennyit sem tudsz megtenni! Semmi más nincs az életedben, mint a fényes nagy karriered, de majd rájössz, hogy mennyi időt elvesztegettél, amikor kiüresedik az életed és senki nem lesz körülötted. 

Felsóhajtottam. Tisztában voltam vele, hogy ezek anyám szavai voltak, amiket már milliószor hallottam. Rosszul döntök, képtelen vagyok együtt élni bárkivel is, nem fontos nekem a család, pedig csak annak van értelme az életben, stb. 

– Jó, hívd fel, majd háromnegyed négyre érte megyek. 

Azzal letettem a telefont. Most már tényleg úgy éreztem, hogy pihenésre van szükségem. A hétvége fele már elment, holnap családi délután és hétfőn megint teljes gőzzel kell dolgoznom, hogy időben készen legyek a szerződésekkel. 

Ekkor kopogtak. Biztos voltam benne, hogy Tomék azok a szomszédból. Nem is tévedtem. Tom és Elena két éve laktak a szomszéd lakásban és ezalatt az idő alatt nagyon jóban lettünk. Valahogy mindig akkor jelentek meg, amikor épp elegem volt a világból és mindig sikerült felvidítaniuk. Most is hoztak egy üveg rozét és néhány kiszáradt bolti pogácsát, amik isten bizony sokkal jobban estek, mint a másnapi vacsora fog. Három órán keresztül beszélgettünk és annyit nevettem, hogy megfájdultak a nevetőizmaim. Az éjszakát ólmos álomba merülten aludtam végig és reggel tíz után tértem magamhoz. Az időeltolódás mindig sokkal jobban megviselt, amikor hazafelé jöttem Amerikából, mint amikor odafele utaztam. 

Lementem a szomszéd thai kifőzdébe és vettem magamnak egy tésztát. Miután megettem átmentem a két saroknyira lévő kávézóba és a laptopozó fiatalok meg a vidám turisták között megittam egy jó erős, kókuszos lattét. Végre kezdtem emberfélének érezni magam. Fél kettő volt, így el kellett indulnom haza, hogy elkészüljek a nagy családi találkozóra. Az ötödik volt az évben. Először mindig az ikrek születésnapjával kezdtünk januárban, azután Susanne és a legnagyobb unokaöcsém születésnapja jött februárban. A társaság mindig ugyanazokból állt. A nővérem, a négy gyerek, anyám és én, meg anyám két barátnője, akiknek nem voltak gyermekeik és a nővérem gyermekein élték ki nagyanyai ösztöneiket, mialatt anyám ezredszerre is kárörvendően büszke mosollyal nyugtázta, hogy neki milyen szép családja van. A vendégségek kínosak és feszengősek voltak. Mindig úgy éreztem, hogy valójában Susanne-on és az anyámon kívül senki sem élvezte őket, hiszen az elitklubba való belépés előfeltétele volt legalább egy gyerek és egy férj. Hogy élő vagy halott férj, az mindegy volt. Ebben a világban sem a barátnők, sem pedig én nem tartoztunk az elithez. 

Nagyot sóhajtva bújtam bele egy mályvaszínű pulóverbe és egy bézs vászonnadrágba, majd a szokásos konty helyett lazább copfba fogtam a hajam. Minimális smink és már készen is voltam. Elővettem a kocsikulcsot és elindultam a mélygarázsba. A lépteim kopogtak a kövön, a visszhangjukat még sokáig hallottam. Senki sem volt ott rajtam kívül. Beszálltam az autóba, aztán  kigördültem a márciusi napfénybe. Hunyorognom kellett, mert a napszamüvegemet fent hagytam a lakásban. Egy negyed óra múlva odaértem anyám fodrászához. Szerencsére majdnem az üzlet előtt találtam helyet. Tíz perc várakozás után megjelent anyám, csinos kiskosztümben, tökéletesen beállított frizurával. Az arca fagyos volt és kemény. Biztos voltam benne, hogy nem lesz vidám a húsz perces út a nővérem házáig. 

A kurta köszönés után valóban nem nagyon szólt hozzám, de végül csak megeredt a nyelve. 

– Milyen volt Amerika? 

– Jó, eredményes. Ha minden jól megy, a jövő hónap elején aláírjuk a szerződést. 

– És mi a helyzet az új főnököddel? – kérdezte. 

– Úgy tűnik, megkedvelt. Csak a teljesítmény számít neki, és mivel tudom mit csinálok és hatékonyan dolgozom, jól kijövünk. 

– Mi van a beázással? Kerestél már szakembert, aki kijavítja? – vallatott tovább. 

– Képzeld milyen szerencsém volt! Tomék a szomszédban ismernek egy jó festőt. Azt mondta, még várjak két hetet, addigra kiszárad a fal és akkor egy nap alatt kijavítja. – Két hete beázott a fürdőm, ugyanis a felső lakó átalakításba fogott és nem jól szerelték be a mosógépet, ami eláztatta a fürdőszobájukat és végül egy kicsit az enyémet is.

– És mit veszel majd a kis Peter születésnapjára? Kitaláltad már? 

Felsóhajtottam.

– Anya, az unokaöcsém születésnapja három hét múlva lesz. Addigra majd kitalálom. 

– Látszik, hogy nincs családod, különben tudnád, hogy ezeket a dolgokat előre ki kell találni és el kell intézni. Amikor az embernek gyerekei lesznek, már tudnia kell előre tervezni. 

Vettem egy nagy levegőt. Témánál voltunk. Mindegy mit csinálok, mindegy mennyire jól végzem a dolgomat, mennyire igyekszem megszervezni az életemet, mennyire vagyok tisztességes, amíg nincsen férjem és gyerekem páriának számítok a saját családomban. 

Az út többi részét némán tettük meg. Szerencsére a nővéreméknél már az unokákkal való parádézásé volt a főszerep, a nővérem pedig túlzottan el volt foglalva a vacsorával ahhoz, hogy piszkáljon. 

Este hét felé felálltam és indulni készültem. Anyám úgy döntött marad még a barátnőivel. Szerintem az ötletet a nővérem nem igazán díjazta, de nem mondott ellent. Mélyet szippantottam a friss tavaszi levegőből, amikor kiléptem az ajtón. A tüdőm kitágult és én boldog voltam, hogy kiszabadultam. 

Két év telt el, amire találtam magamnak egy olyan férfit, akit teljes szívemből szerettem és aki viszontszeretett. Szöges ellentéte volt apámnak és Johnnak is. Nevetett, kimondta, amit gondolt és nem érdekelte betartom-e a társadalom által rám kényszerített ostoba szabályokat. Szerette, hogy önálló vagyok és lelkesít a munkám. Mivel tudta mennyire kikészítenek a családi összejövetelek, abban az évben kétszer is akkorra szervezett pár napos meglepetés nyaralást, amikor végig kellett volna szenvednünk a kihallgatást és a méltatlankodást amiatt, hogy még nincsen gyerekünk. Hiszen addig az ember még fel sem nőtt, amíg nem szülő. 

Anyám ki nem állhatta Richardot, ahogy a nővérem se. Amint hármasban maradtunk elkezdtek fanyalogni, hogy Richard mit tett rosszul vagy mit nem tett, amit meg kellett volna tennie. Anyám apámmal, a nővérem pedig Johnnal példálózott. Tökéletlen házasságok tökéletesre polírozott emlékei között igyekeztem megvédeni az én élő kapcsolatomat. A helyzet odáig fokozódott, hogy mind anyám, mind a nővérem megsértődtek Richardra és rám is, mivel én úgy láttam, semmi rosszat nem tett, így nem voltam hajlandó bocsánatkérésre kötelezni. A kapcsolatunk negyedik évére Richard már nem jött velem a családi találkozókra. Anyám és a nővérem nem is kérdezősködtek felőle. Az esküvőnket a barátaink társaságában tartottuk a városházán, amit egy meghitt vacsora követett. Se anyám, se a nővérem nem voltak ott. 

A következő évben teherbe estem és abban reménykedtem, hogy ez talán változtat a dolgokon, hiszen anyám minden vágya egy újabb unoka volt. 

Stevie születése után anyám és a nővérem kétszer látogattak meg minket, mindkét alkalommal akkor, amikor Richard dolgozott. 

A második látogatásnál anyám körbement az addigra csinosan felújított lakáson, benézett a kiságyba, azután azt mondta: 

– Látom, jól vagytok. Sok pénz lehetett a felújítás. 

– Egészen gazdaságosan kihoztuk. 

– Van spórolt pénzetek? A gyerekre sokat kell költeni és te most nem dolgozol. 

– Richard is jól keres és tettünk félre pénzt. 

– Látom gyorsan visszafogytál – csatlakozott be a beszélgetésbe a nővérem is – nehogy elapadjon a tejed a gyors fogyás miatt!

– Van tejem, Stevie jól eszik. 

– Mit mondott az orvos? Megfelelően fejlődik a baba? – vette vissza a szót anyám.

– Persze. Pont jó ütemben gyarapodik a súlya. 

– Mikor fogod elvinni babaúszásra? Nálunk midegyik gyerek járt és nagyon jót tett nekik – kérdezte a nővérem. 

– Nem tudom. Egyelőre még nagyon kicsi és én nagyon fáradt vagyok az éjszakai keléstől. 

– Hát, aki csak dolgozik, az nincs hozzászova az éjszakázáshoz, ugye? – mosolygott fölényesen a nővérem. 

Most már tényleg kezdett nagyon elegem lenni. 

– Amikor dolgoztam, akkor is volt, hogy egész éjszaka bent voltam – válaszoltam kissé nyersen. Anyám felhúzta a szemöldökét. 

– Apropó! Mikor mész vissza dolgozni? – kérdezte kobraként lecsapva. 

– Még nem tudom. 

– Pedig ideje lenne végiggondolnod, hogy hogyan lesz ezután a karriered. Ki tudja Richard meddig marad veled és akkor miből éltek meg Stevievel? 

Ez volt az a pont, amikor felrobbantam. Megmondtam nekik, hogy menjenek innen és soha többé ne jöjjenek ide. Alig tudtam viszonylag normális hangon beszélni. A legszívesebben üvöltöttem volna. Amikor végre bevágtam mögöttük az ajtót, hatalmas megkönnyebbülést éreztem. Mintha végre letehettem volna egy hatalmas súlyt, amit eddig egész életemben cipeltem a hátamon. Ahogy álltam ott hosszú percekig a csukott bejárati ajtóval szemben, eleredtek a könnyeim. Fájt kitenni a családomat az életemből, de évtizedek után végre fellélegezhettem. Hallottam, hogy Stevie sírni kezd. Bementem hozzá a szobába, leültem a békésen hintázó fotelünkbe és szoptatni kezdtem. A fáradtságtól elaludtam a karomban a babával. Amikor a férjem hazajött, így talált minket. Arra ébredtem, hogy kiveszi az alvó babát a kezemből és beteszi a kiságyába, engem pedig betakar. Megfogtam a kezét és annyit mondtam:

– Elküldtem őket. Egyszer és mindenkorra. 

Értetlenül nézett rám.

– Kiket? 

– Anyámat és a nővéremet. Megmondtam nekik, hogy be ne tegyék ide többet a lábukat. 

A szememből megint könnyek peregtek. Richard elővett egy zsebkendőt, a kezembe adta és átölelt. 

– Sajnálom, hogy így alakult, de szerintem könnyebb lesz neked így. 

Bólintottam és hozzábújtam. Elővette a zakózsebéből a kedvenc csokiszeletemet. 

– Ezt neked hoztam – mondta. – Tudtam, hogy nehéz napod lesz.

Elmosolyodtam a könnyeimen át és megcsókoltam a férjemet.

Ha tetszett a novella, olvass bele regényeimbe, A Játékmesterbe, A nő, aki jobban szerette a kutyáját, mint az embereket-be vagy a nemrég megjelent A Tükörkészítőbe is! Nem fognak csalódást okozni!

FRISSÍTÉS: A könyveket mostantól az Eszkuláp Állatvédő Egyesülettől lehet megrendelni min. 3000 Ft adomány fejében, amelyből a teljes befolyó összeg az egyesület munkáját támogatja.