Abszurdfalva

Dr. Martyn Pollack professzor délután három előtt húsz perccel szállt le a veszteglő vonatról. Mint kiderült, a vonat egy komolynak tűnő műszaki hiba miatt néhány órát biztosan állni fog az apró, északi falu állomásán. A professzornak fogalma sem volt, hogy hol vannak, mert az elmúlt másfél órát békésen durmolva töltötte kényelmes fülkéjének magányában. Most azonban fogta az aktatáskáját és lelépett a peronra. Rajta kívül mások is úgy döntöttek, hogy megmozgatják elgémberedett tagjaikat, a hosszú út után. Az állomás apró, zöld tetős épülete barátságosan melegnek tűnt ahogy a professzor belépett, a kint süvítő szél után. Ezért nem szerette az északi vidéket. Akárhányszor jött erre, hogy megtartsa havi vendégelőadói előadását a nanotechnológia újdonságairól a gyógyászatban, mindig fázott. Bár már legalább százszor megtette az utat az otthona és az északon lévő egyetem között, pontosan ugyanezzel a vonattal, még soha nem tűnt fel neki ez a kis település, amelyen a vonat mindig csak átrobogott. Körülnézett a váróban és meglepődött a táblán, amelyre a helység nevét írták.

“Abszurdfalva”

– Ez komoly? – gondolkodott attól tartva, hogy valami idétlen kandi kamera áldozata lehet. Sokáig bámulta a feliratot, miközben az agya sebesen zakatolt. – Lehetséges, hogy egy helyet így hívjanak? 

Annyira elgondolkozott, hogy nem vette észre, az idős, hetven körüli urat, aki odalépett mellé. 

– Segíthetek? – kérdezte kedvesen. 

A professzornak eltartott pár másodpercig, amíg levette a szemét a tábláról és felfogta, hogy hozzá szóltak. 

– Elnézést, mit mondott? – kérdezett vissza udvariasan. 

– Hogy segíthetek-e? – mondta az öreg még mindig kedvesen. – Elég elveszettnek tűnik – tette hozzá.

– Köszönöm, nem. A vonattal érkeztem, ami nemsokára továbbindul. Csak meglepődtem a helységnéven. 

A férfi elnevette magát. 

– Mindenki meglepődik, aki veszi a fáradtságot, hogy elolvassa – mondta. 

– Tényleg így hívják ezt a helyet? – kérdezte a professzor. 

– Igen. Miért ne hívhatnák így? 

– Hát, azért ez elég különös név egy falunak. 

– Tegyen velem egy sétát és mindjárt meglátja, hogy nem is annyira – invitálta az idős férfi. 

A professzor elbizonytalanodott. Annyira nem érdekelte a falu és azt sem tudta, hogy mikor fog továbbindulni a vonata. Semmiképpen sem akart lemaradni róla. 

– A vonatom nemsokára indul, nem hiszem, hogy a séta jó ötlet lenne – válaszolta.

– Az bizony még órákig itt fog állni. Ahogy hallottam, nagyobb a baj, mint gondolták – válaszolta a férfi olyan kedélyesen, mintha arról beszélt volna, hogy jó fogás volt a tavon és finom vacsora lesz belőle. 

– De nekem estére otthon kell lennem. Holnap reggel előadást tartok az egyetemen – méltatlankodott a professzor. 

– Beszélje meg a műszakiakkal! Hátha magának gyorsabban megoldják – az öreg nyugodtan állt vele szemben, látszólag teljesen közömbösen. Sem a hiba, sem a veszteglés, sem pedig a professzor másnapi előadása nem voltak rá nagy hatással. 

A professzor körülnézett. A vonatról egyre másra szálltak le az emberek, a mozdonyvezető és a szerelők pedig tanácstalanul nézegettek be a szerelvények alá. Az egyik szerelő belépett a váróba és elkiáltotta magát. 

– A szerelvény annyira megsérült, hogy biztosan nem tudunk vele továbbmenni. Az utasokért kocsik fognak jönni, az előzetes tájékoztatás szerint este nyolc és kilenc között érkeznek majd. Addig is a csomagjaikat lehozzuk a vonatról és leadjuk őrzésre az állomásfőnöknél! Amint további információink lesznek, tájékoztatjuk önöket!

A váróteremben hatalmas zúgolódás támadt, volt aki hangosan méltatlankodott, mások a mobiljukat kezdték pötyögni, hogy értesítsék a rájuk várókat a késedelemről. Végül elcsendesedett a tömeg és egyesek elkezdték saját maguk lehozni a bőröndjeiket, csomagjaikat a szerelvényről. A professzor örült, hogy szokás szerint gazdaságosan pakolt az egy napos útra. Amikor erre jött, mindig csak egy éjszakát maradt. A váltás ing, a fogkeféje és az alsónadrágja elfértek az aktatáskájában a laptopja mellett, így most nem kellett csomagokkal vacakolnia. 

Rájött, hogy az öreg még mindig ott áll mellette és várja a sétára vonatkozó válaszát. Nem tudta mitévő legyen. Magányos ember volt, nem szerette a tömeget, amiből itt a váróban egészen biztosan kijutott volna a következő néhány órában. Ránézett a mosolygós férfi ráncos arcára és bólintott. 

– Menjünk! Végül is mi bajom lehet? – válaszolta. 

– Ez a beszéd! Jöjjön! Tudom hol lehet a legjobb házi sört inni és a legjobb tökmagos pogácsát enni! Biztosan éhes. 

Igaz, ami igaz, a professzor már reggel óta nem evett és most már majdnem három óra volt. Az öreg kiment előtte az állomásról. Ahogy követte, elnézte kissé imbolygó járását. Valami lehetett a jobb lábával, mert arra mindig csak rövid időre tette rá a súlyát. Felzárkózott mellé és szívott egy nagyot a csípős levegőből. 

– Nos, mit kell tudni erről a furcsa nevű helyről? – kérdezte az öreget. 

A válaszát azonban már nem hallotta, mert a közeli görög katolikus templom toronyórája elütötte a hármat. Csak azt látta, hogy a férfi szája mozog, de egy szavát sem értette. Megvárta a három ütést és már nyitotta volna a száját, hogy szóljon neki, eddig nem hallott semmit, de ekkor újabb ütéseket hallott. A hátuk mögött lévő református templom órája is ütötte a hármat. A harang hangja hosszan, kényelmesen elnyúlva halt el. Amikor megvolt a három ütés, a professzor meg akarta jegyezni, hogy késik az órájuk, de ekkor egy másik templom harangja kezdett kongani. Ez a harang még hosszabban, még elnyújtottabban hallatta a hangját. A professzor ránézett az órájára. Már három múlt öt perccel. A harang elhaló hangját egy másik templom harangjáé követte. Ezalatt az öreg egy szó nélkül elindult, a professzor nem tehetett mást, mint meglepetten követte. Újabb és újabb harangok szólaltak meg. Mire vége lett a három órai harangozásnak, három óra húsz perc volt. 

A professzor nem is próbált ezalatt beszélni az öreggel. Csak mentek csendben a falu főutcájának kinéző sétálóutcán. Ahhoz képest, hogy csak egy apró faluról volt szó, a főutca tele volt mindenféle boltokkal. A professzor nem értette hogyan élnek meg ezek az üzletek, hiszen a faluban csak pár százan lakhattak. 

– Mennyien élnek itt? – kérdezte a férfit. 

– Az élők vagy a holtak is? – kérdezett vissza az öreg. 

A professzor kissé megzavarodva válaszolt. 

– Élők. 

– Úgy háromszázan. 

– És a holtak? 

– Nos, őket minden évben számba vesszük, de meglehetősen sokat mocorognak és időnként nehéz azt is megállapítani, hogy hol van az egyikük körvonalának a vége és hol kezdődik a másiké. Úgy három-négyezren lehetnek. 

– Nem értem. Minek számolják a holtakat? És egyáltalán ki látja őket? – kérdezte megrökönyödve a professzor.

– Két évszázaddal ezelőtt itt egy nagyon véres vallási háború robbant ki. Lemészárolták a falu lakóit és sok katona is meghalt. Ezek a halottak itt élnek köztünk. Miattuk harangozik minden órában minden templom egymás után. 

– Miért egymás után harangoznak? 

– Azért, hogy az élők emlékezzenek rá, hogy mindenki vallását tisztelni kell. Így minden vallásnak van a faluban egy temploma és minden templom minden órában egymás után elüti az adott időt. Mindenkinek van hangja. 

– Hány templom van a faluban? 

– 22 egészen pontosan. Minden vallási irányzatnak építettünk egy templomot, amelynek legalább egy híve él a faluban – válaszolta az öreg.

– Ez azt jelenti, hogy átlagosan 13 ember jár el egy-egy templomba és emiatt építettek egy hatalmas épületet harangtoronnyal? 

– Persze. A hagyományok fontosak és a halottak is járnak a templomba. 

A professzor vett egy nagy levegőt. Kezdte érteni, hogy miért hívják a helyet Abszurdfalvának. Az öreg megbökte a karját. 

– Nézze! Ott van a leghíresebb sörfőzdénk! 

Az izületi gyulladástól meggyötört ujj egy sátortetős házra mutatott, amely pontosan úgy nézett ki, mint a többi ház a főutcán. Bordó ajtó, az ajtó két oldalán egy-egy ablak, fölöttük egy emelet három ablakkal és két tuja az ajtó két oldalán. Annyi volt csak a különbség, hogy itt a két tuját, söröskorsó alakúra nyírták, szemben a szomszédos házzal, amely előtt cipő alakúak voltak a tuják. 

A professzor rámutatott a tujákra, az öreg egyből válaszolt is a kimondatlan kérdésre.

– A faluban nem megengedett a hivalkodás, ezért cégéreket sem lehet használni. A tuják jelzik, hogy hol mit vehet. Itt sört, ott cipőt, azon a másik helyen pedig kenyeret. 

A professzor végignézett a főutcán és valóban úgy volt, ahogy az öreg mondta. Látott péket kenyér alakú tujákkal, szabót próbababa alakú tujákkal, hentest koca alakú tujákkal, kalapost kalap alakúakkal, játékboltot plüssmackó alakúakkal és így tovább. Teljesen elképedt. 

– És mi van, ha meghal a tuja? 

– Olyan nem nagyon van, ugyanis a falunak van egy főkertésze, akinek a közterek növényeinek a gondozása, valamint a tuják egészségesen tartása a feladata. Régebben érzékenyebb ciprusokat használtak, de a főkertésznek pár év alatt sikerült meggyőznie a falu tanácsát, hogy ez a fajta jobban bírja majd a nyírást. Szerencsére hittek neki. 

A professzornak ekkor tűnt fel, hogy alig láttak néhány embert a falu utcáin, amíg elértek a sörözőig. Ahogy beléptek megértette miért.

Hétköznap délután volt, de mintha az egész falu bent ült volna ebben a hatvan, hetven négyzetméteres helyiségben. A kis ablakok kevés fényt engedtek be, és mivel ültek is, álltak is előttük – hiszen gyakorlatilag mindenhol emberek voltak – nagyon sötét volt odabent. A professzor utálta a tömeget, ezért hátrahőkölt az ajtóban, de az öreg megfogta a kabátja ujját és behúzta a pulthoz. Egy fiatal, huszonötnek kinéző lány sürgölődött a pult mögött. Elmosolyodott, ahogy meglátta az öreget. 

– Már nem tudtam, merre van! Az egész falu megérkezett, csak maga hiányzott! – Azzal minden kérdés nélkül letett eléjük két korsó sört. 

A professzor nem akart sört inni, de nem volt választása. Belekóstolt az italba és meg kellett állapítania, hogy igen finom. 

– Nagyon finom a sör. Itt gyártják? – kérdezte az öreget. 

– Igen, ez a falu legfelkapottabb exportcikke. Tulajdonképpen ebből élünk már másfél évszázada. 

– Hová exportálnak? – kérdezte a professzor. 

– Mindenhová. 

– Mi a neve ennek a sörnek? 

– Amit csak akar – válaszolta az öreg és mosolyogva nézett körbe a tömegen. 

– Ezt nem értem. 

– Bármit ráírunk. Nem foglalkozunk olyan ostoba dolgokkal, mint a márkanév. Mindenki a világon a mi sörünket issza, csak nem tud róla – válaszolta az öreg olyan magától értetődően, hogy a professzorba beleszorultak a további kérdések. 

Elnézte az embereket, amint egyre emelkedettebb hangulatban beszélgettek, nótáztak fényes nappal, a sötét helyiségben. Férfiak, nők egyaránt. Eszébe jutott, hogy még egyetlen gyereket sem látott. A legfiatalabb ember, úgy tizennyolc év körül lehetett. 

– Hol vannak a gyerekek? Iskolában? 

– Itt nincsenek gyerekek – válaszolta az öreg. 

– Hogy-hogy? 

– Amikor egy családban gyerek születne, akkor a család elköltözik innen, amíg a gyerek tizennyolc nem lesz és nem ihat sört. 

– Tessék? 

– Mondom elköltöznek. Itt mindenki mindig sört iszik. Egy terhes nőnek ez nem való és egy kisgyereknek sem. 

A professzor megint teljesen megzavarodott. 

– Nem értem. Nincs iskola, óvoda? 

– Nincs. Ezek itt felesleges dolgok. Akik itt laknak, azok söröznek és kész. A gyerekesek pedig elmennek. Ez a dolgok rendje.  

A professzornak kezdett elege lenni a helyből. Úgy döntött elköszön, és elindul vissza a vasútállomásra. Az öreg azonban megint megfogta a kabátja ujját és kihúzta maga után az utcára. 

Négy óra volt, mert a harangok megint megszólaltak és négy óra huszonkettő, amire végre véget ért a zenebona. 

– Lassan elindulok vissza az állomásra.

– Minek siet? Még nem is látta a temetőt. Az a falu egyik legnagyobb látványossága. 

A professzornak semmi kedve sem volt a temetőbe menni. Utálta a temetőket. Amióta a szülei meghaltak, be sem tette a lábát egybe sem. Most sem szándékozott változtatni ezen a szokásán. 

– Nem, igazán nem szeretném több idejét elrabolni. 

– Ugyan, semmi dolgom. Vagy itt vagyok magával, vagy ott iszom – mutatott a kocsmára. 

– Miért, más elfoglaltsága nincsen? Mit dolgozott? 

– Semmit. Ittam a sört. 

– Ez volt a munkája? Sörkóstoló talán? 

Az öreg felnevetett. 

– Dehogy! Itt senki sem dolgozik. 

– Akkor miből élnek? 

– A sörből. Mindenkinek jár belőle évi háromszáz liter. Az ember ennek egy részét megissza, a másik felét meg eladja. Minden évben kétszer jön ide egy csapat, akik megveszik a felesleges sört. Szerencsére év közben még lehet módosítani az eladandó adagot, ha az ember túl sokat ivott volna meg a fejadagjából az év első felében. 

– De ki csinálja a sört? 

– A halottak. 

– Össze-vissza beszél. A halottak nem tudnak semmit sem csinálni. – A professzor most már tényleg elveszítette a türelmét. – Köszönöm az idegenvezetést, én most már megyek vissza az állomásra. 

Az öreg megvonta a vállát és csak annyit mormogott a bajsza alatt. 

– Úgysem tudsz sehová sem menni már. 

A professzor sietős léptekkel ment az állomás épülete felé. Útközben tényleg elhagyott vagy tizenöt templomot. A főutcai üzletekbe benézve sehol nem látott mozgást. Se villany, se egy ember nem volt egyikben sem. Dohogott magában, hogy micsoda képtelen egy hely ez, ahol senki sem dolgozik, csak sört vedelnek egész nap és harangoznak. A legszívesebben már robogott volna tovább az otthona felé buszon vagy vonaton, mindegy volt, csak végre elhagyhassa ezt a helyet. Ahogy megérkezett az állomáshoz döbbenten látta, hogy az emberek tanácstalanul álldogállnak a váróteremben. Egyikük-másikuk egészen haloványnak tűnt már. A csomagokat felhalmozták a váróterem egyik sarkában. Egy férfi ott ült a saját csomagján. A teste már egészen átlátszó volt. A professzor nem tudta mire vélni a dolgot és lenézett a saját kezére. Az is hirtelen halványulni kezdett és az aktatáskája egyszer csak a földre esett. Már nem látta sem a lábait, sem a kezét. Eltűnt a teste. Egy férfi meglátta a váró közepén árválkodó aktatáskát a földön, odalépett, felvette és odavitte a többi csomag közé miközben odaszólt egy másiknak. 

– Szét kell válogatnunk a csomagokat, aszerint, hogy ki élte túl a balesetet és ki nem. 

A másik férfi bólintott. 

– Még nem fejezték be az azonosítást. Amint meglesz, átnézzük a csomagokat, hogy találunk-e bennük valamit, amiből kiderül melyik kié volt. 

A professzor úgy érezte, mintha kiverte volna a víz, pedig a testét egyáltalán nem érzékelte már. Fogalma sem volt, mi történik körülötte. Hirtelen, mintha felemelkedett volna az állomás fölé, de nem érezte a csípős hideget, sem a szelet. Ahogy felemelkedett meglátta a vonatot, amely kisiklott és nekirohant a szembejövő szerelvénynek. Mentőautók és tűzoltóautók villódzó fényei között vagy  ötven ember rohangált. Igyekeztek ellátni a sérülteket és elszállítani a halottakat. Egyszerre meglátta, amint a testét éppen beteszik egy fekete zsákba. 

– Belső vérzése volt. Hiába küzdöttünk érte, nem tudtuk megmenteni. Pár perce halt meg – mondta a mentős egy civil ruhás embernek. 

– Tudjuk hogy hívták? 

– Igen, az iratai szerint Dr. Martyn Pollack. Professzor volt a Utah-i állami egyetemen. 

A professzor megdermedt. Kezdte felfogni, hogy meghalt. Lassan, lassan szivárgott a tudatába a felismerés és közben megint hallotta a harangokat. Öt órát ütöttek. Egyik harang a másik után. Megjelent mellette az öreg. 

– Jöjjön professzor! Itt már nincs keresnivalója! Igyon inkább egy sört!

Ha tetszett a novella, olvass bele regényeimbe, A Játékmesterbe, A nő, aki jobban szerette a kutyáját, mint az embereket-be vagy a nemrég megjelent A Tükörkészítőbe is! Nem fognak csalódást okozni!

FRISSÍTÉS: A könyveket mostantól az Eszkuláp Állatvédő Egyesülettől lehet megrendelni min. 3000 Ft adomány fejében, amelyből a teljes befolyó összeg az egyesület munkáját támogatja.